Magadnak hazudhatsz, de a lelkednek soha.
Magadat becsaphatod, hogy nincsen baj, bírod még, de közben összeszorul a gyomrod és gyenge vagy. Nem alszol, csak vergődsz. Szorongsz, ott a gombóc a torkodban, kifogásokat keresel és magyarázkodsz. Fáj a fejed, zsibbad az egész tested, húz az ágy, mégse pihened ki magad. Már az is nagy erőfeszítés, hogy két gondolatot összerakj.
Nem tudod hogyan értél be a munkába, nem tudod miről szólt a gyűlés és már nem érted miért csinálod ezt. Azt se tudod milyen nap van ma. Enni is elfelejtettél. Néha váratlanul kiabálsz a gyermekednek, máskor meg elmegy a hangod és érzed, hogy csak eltűnsz. Nem bírsz már emberek között lenni, titokban sírsz. Napról napra egyre kevesebb vagy, és amit a tükörben látsz, csak egy halvány emléke önmagadnak.
Mindez azért van, mert magadnak hazudhatsz, de a lelkednek nem. A lelked tudja, hogy nem ez az igazi. Változtatni kell. De kompromisszumot kell kötni, mondod: még egy kicsi, még csak ma, holnap más lesz, holnap jobb lesz. De a kompromisszumból csak új kompromisszum lesz, aztán idegösszeroppanás és betegség.
Kiégés szélén áll a társadalom. A fiataljaink százai, ezrei titkolják azt, hogy már nem bírják azt az életvitelt, amit most folytatnak. Titkolják, mert nem szabad senki más tudjon arról, ami velük történik. Mit is mondana a család, mit mondanának a barátok, a munkaadó, mi lesz a kölcsönnel, mi lesz a lakással. Nincsen más megoldás, ez az élet, azt hiszik – ezt a ritmust azt élet diktálja.
A nyugati világ hozadéka ez az elidegenedés, hogy már nem értjük egymást, az ezzel járó silány, felületes kapcsolatok, az, hogy robotként éljük az életünket, a teljesítményigény, a kényszer és nyomás, hogy jobbnak kell lenni, és hogy semmi sem elég. A „mi lesz ha” és „sajna, ez van”. A kiégés szélén álló fiatalok legnagyobb csapdája pedig annak az illuziója, hogy képesek ebben a kaotikus világban működni, dolgozni, képesek ezt a káoszt uralni, és ők ebben a káoszban valakik, fontosak. Súlyos illúziók ezek, amit napról napra hajtsák a mókuskereket.
De a lelkünk nem dől be ennek az illúziónak. A lelkünk tudja, hogy ez csapda. Neki nem tudsz hazudni. Hiába minden magyarázkodás, kifogás, amivel próbálod magadban tartani az erőt. A lelked időben jelez, hogy nincsen ez így rendben, nem mehet ez így tovább. Csak nem szoktuk ezt meghallani, s ha halljuk is, igyekszünk lelkünk hangját elhallgattatni. De közben nagyon is tudjunk, hogy nem vagyunk jól, hogy nincs tovább.
A kiégés prevenciója és maga a kezelés komplex folyamat, valójában egy testi-lelki-szellemi újjáépítést igénylő munka, amit az élet valamennyi területéről kell megközelíteni, támogatni és segíteni. Fiataljainknak szüksége van ránk, a közösségre és közelségre, kapcsolatra, támaszra, amit kisebb-nagyobb közösségeinkben egymásnak nyújtani tudunk és merünk. Nekik látniuk kell, hogy az élet másképp is alakulhat, hogy más út is járható, hogy van szépség, ami visz tovább és szeretet, ami oltalmaz.
Ezt Te vagy képes megmutatni nekik: a példáddal, egy jó szóval, kedvességeddel, odafigyeléseddel. Önmagaddal.
Ezért te se hazudj magadnak, lelkednek, hogy őszinte lehess másokkal is, akik bajban vannak. Ismerd fel lelked jelzéseit, szabj egészséges határokat, és teremts magadban olyan közeget, ahonnan lelked tiszta hangja rezeghet tovább a világ felé.
Teremts kapcsolatot emberekkel, akik más generációkhoz tartoznak. Mutasd meg nekik azt, ami az életedben fontos. Tedd elérhetővé tudásod. Ne sajnáld megosztani tapasztalatod, társaságod és idődet sem azzal, akinek segíthetsz – testvéreddel, gyermekeddel, unokáddal, barátoddal vagy egy idegennel.
A kiégés határáról van visszaút önmagunkhoz. De néha, az előbb mindenkin átvezet.
Birtalan Katalin, a Lélekmunka című könyv szerzőjének gondolatait olvashattak, amit a Filantropikum.com-al osztott meg!
