A kristálykoponyák lehetséges bizonyítékokként szolgálhatnak a paleoasztronautika híveinek, akik szerint ugyanis a régmúlt időkben földönkívüliek látogatták meg az emberiséget és alakították történelmüket. A kutatóknak viszont még nagyobb fejtörést okoznak, mivel még a ma rendelkezésre álló technika segítségével is nehezen lehet ilyesmit alkotni.
A híres kristálykoponyákat a múlt század elején fedezték fel Dél-Amerikában, a maják ősi földjén (a mai Mexikó, Belíz és Honduras területe). Mindközül a leghíresebb és legtitokzatosabb a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponya – ez körülbelül 5 kg – ami a brit felfedező után kapta nevét, aki állítása szerint egy belízi maja templom romjai közt találta, 1924-ben.
Talán az a legelképesztőbb ezekben a koponyákban, hogy rendkívül élethűen ábrázolják az emberi koponya kifinomult vonásait, anyaguk pedig merőben szilárd és nehezen megmunkálható. Ráadásul, még egy sor kifejezetten rejtelmes attribútummal rendelkeznek ezek a koponyák. A kérdés, hogy hogyan tudtak a maják ilyen technikai remekműveket alkotni, majd 1000 évvel ezelőtt.
A műalkotások eredetére vonatkozó elméleteken és találgatásokon túl csak a rájuk vonatkozó konkrét tények tekinthetők perdöntőnek, illetve maguk a tárgyak, amelyek tanulmányozása során a kutatók is elképedtek.
1970-ben a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponyát a kaliforniai Hewlett-Packard laboratóriumokban tanulmányozták. Számítógépes vizsgálatok után Frank Dorland, a kutatás vezetője kijelentette, hogy a koponyát egy olyan, tudományos és technikai szempontból „felháborító” precizitással készítették, amely módszer ma sem ismeretes és korunk legtehetségesebb szobrászai vagy mérnökei sem képesek kivitelezni.
A kutatók megállapították, hogy a koponyák mindegyike egyetlen kristálydarabból készült, amelyet annak természetes tengelyére merőlegesen csiszoltak. Itt fontos megemlíteni, hogy minden modern szobrász óvakodna ettől, mivel tudják, hogy ezzel a kristály szinte biztosan a szilánkjaira törne. Ez ugyanúgy érvényes az ultramodern csiszolási technikákra és a lézeres módszerekre is.
John Rowen, a Pasadenai Egyetem kristály- és ásványtani tanszék vezetője elmagyarázta, hogy „egy kristály három különböző síkban, rétegenként növekszik, a kristálylapok felületére merőleges krisztallográfiás tengelyek irányába. Annak függvényében alakul ki a kő oldalainak nagysága és alakja, hogy milyen szöget zárnak be ezek a tengelyek. Ha egy kristályt a tengelyére merőlegesen munkálnak meg, akkor az gyakorlatilag szilánkokra törik. Még mai technikai eszközökkel is extrém bonyolult ilyesmit kivitelezni.”
A Mohs-skálán 7-es szilárdságú Mitchell-Hedges koponyát meglehetősen nehéz lehetett megmunkálni legalább olyan keménységű anyag híján, mint amilyen a gyémánt (ez 10-es keménységű) vagy a rubin, amelyek a maják idejében jobbára ismeretlenek voltak. A kristályfeldolgozó szakértők szerint ezeket a tárgyakat rendhagyó módon darabolták fel, és szinte lehetetlennek tartják, hogy emberi kéz alkotta volna őket.
Mindezek mellett a mikroszkópos vizsgálatok a koponya felületén a legcsekélyebb mértékű karcolást sem tudták kimutatni, ami csiszolásra utalna. Ami még ennél is több – és rendkívül különös –, hogy a koponya hőmérséklete a környező hőmérséklettől függetlenül mindig állandó marad. A koponyáknak hipnotikus képességeket is tulajdonítanak, színes aurájuk van, illetve néha még hangokat, illatokat is árasztanak magukból. A maja hagyomány szerint az ősidőkben 13 ilyen kvarckristályból készült koponyát ástak el a világ különböző pontjain.
A maják állítása szerint ezek a koponyák az emberiség számára jelentősen hatalmas mennyiségű információt jelentenek, amely információ pedig a megfelelő időben aktiválódik majd, a közeljövőben, amikor mind a 13 koponya egy helyen lesz. Ez pedig az egész világ tudatszintjét nagymértékben megváltoztatja majd.
Eddig 7-et találtak meg közülük. Érdemes megemlíteni, hogy az IBM szakértői szerint egy ilyen kvarckristály milliónyi gigabit mennyiségű információt lenne képes tárolni, vagyis sokkal többet, mint egy modern számítógép.
Egyed Zsuzsanna
