Fájt, hogy ezt kell mondanom, hogy előtted kell bevallanom, hogy szenvedek. Még a kisujjadat sem mozdítottad. Nem is értem, hogy tudtad betölteni az űrt a lelkemben. – K. Katalin írása.
“Nagyon fájt, mikor bevallottam neked, hogy mennyire szenvedek, de te a kisujjadat sem mozdítottad. Nem tudom felfogni, hogy miként tudtad eddig betölteni a lelkemben található űrt, amely egyszerűen minden szépséget, boldogságot, kellemes emléket velünk kapcsolatban beszippantott.
Úgy érzem magam, mintha börtönbe kerültem volna. De ez a börtön kívül gyönyörű, tetszetős, viszont már a falai között nyoma sincs a harmóniának, csak szenvedésnek, amelyben mindketten osztozunk. Mikor azt hittem, jól teszem, ha elmondom, hogy boldogtalan vagyok, te elhagytál. Pedig én mindent megpróbáltam, hogy helyre hozzam a kapcsolatunkat, hegyeket próbáltam megmozgatni, de mégsem sikerült. A szívem nem bírta tovább.
Belefáradtam a sok gyötrődésbe, nehézségbe. Pedig 40 évesen nagyon fáj azt látni, ahogy lelkileg teljesen kiüresedem, amihez te is nagyban hozzájárultál. Hosszú és keserű út volt idáig. Olyan dolgok történtek, amelyeket nem tudtam megbocsátani. Mégis nem rúgtam fel a kapcsolatunkat. Tudni szeretnéd, hogy miért? Mert úgy éreztem, hogy nem tudok nélküled élni!
Sajnos, lassan mégis kialudt a szerelmem lángja. És nem tudtam úgy tenni, mint akit ez már nem érdekel. Ha ezt megtudtam volna tenni, akkor valószínűleg nem sérülök lelkileg, de szerelmes voltam, így ezt nem tudtam befolyásolni. Életem legszörnyűbb időszaka az volt, mikor rájöttem arra, hogy nem szeretnek. Egyenesen sokkolt ez a felismerés. Tehetetlennek éreztem magam, zokogtam titkokban, mert éreztem, hogy a szívem darabokra hullik a fájdalomtól.
Mikor belenéztem a tükörbe, egy ráncokkal borított női arc nézett szembe. Narancsbőrök alakultak ki a combjaimon, a munkában való állás miatt visszerek is keletkeztek. Arra gondoltam, hogy ki szerethet egy ilyen nőt.
Visszagondoltam a kezdetekre, mikor megismerkedtünk, még szexi, csinos vonzó nő voltam. Rengeteget bókoltál, ajándékokkal leptél meg, azt gondoltam, mindig boldogok leszünk. Szeretettnek éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy megbecsülsz, de most már tudom, hogy csak a testemért szerettél.
De, hogy tudd: ez a test kétszer szült, mégpedig természetes úton. Utána gyorsan visszanyertem az alakom, de most mégsem működik semmi. Így arra a következtetésre jutottam, hogy te valami mást akarsz már. Próbállak megérteni, de azt nem tűröm, hogy megalázz.
Te a fiatalságodat keresed, annak ellenére, hogy már középkorú vagy. Csúnyán megöregedtél te is. Megbántasz, majd elnézést kérsz, de egy jó szót nem kapok tőled, évek óta.”
