Egy történet, amely rávezet arra, hogy a legfontosabb dolog talán a világon, hogy időnk legyen a szeretteinkre.
Egy átlagos napon, a közeli park egyik padjára egy nő ült le egy férfi mellé.
– Az ott az én kisfiam – mutatott rá a nő a fehér pólóban homokozó gyerkőcre.
– Nagyon édes – mondta a férfi, majd rámutatott büszkén egy piros szoknyás, bicikliző kislányra, aki az ő gyereke volt.
Ezután a férfi rápillantott az órájára, és odaszólt a kislánynak.
– Mit szólnál drágám, ha indulnánk haza, eleget ültünk már.
– Apa, apa…kérlek, maradjunk még tíz percet – jött a válasz a piros szoknyástól.
A férfi beadta a derekát, és hagyta, hogy a lánya tekerjen még pár kört.
Teltek a percek, majd az édesapa ismét megszólalt.
– Most már mehetünk?
A kislány ismét tíz percért könyörgött. Az apja elmosolyodott, és megengedte, hogy még tíz percig kint legyen.
Ekkor odaszólt a nő.
– Maga aztán egy türelmes apuka! – mondta.
A férfi arca elkomorodott.
– Tavaly az öcsémet elütötte egy részeg sofőr, miközben biciklizett. Sokszor nem volt időm rá, de most mindent megadnék, hogy tíz percet együtt lehessünk. Megígértem magamnak, hogy a lányommal amennyi időt csak tudok, vele töltök. Ő azt hiszi, hogy van újabb tíz perce, hogy tekerjen egy jót még, de nekem van tíz percem, hogy nézhessem azt, ahogyan játszik – mondta őszintén.
Az életben tudnunk kell azt, hogy mi az igazán fontos, kik élveznek „előnyt”, figyelmet, törődést. Ezért nagyon fontos, hogy amíg élünk, időt szakítsunk szeretteinkre.
