Egy megható levél, amelyben egy lány megköszöni édesapjának, hogy annyi áldozatot hozott érte!
„Drága édesapám!
Emlékszem, mikor kicsi voltam, és az ágyam alatti szörnyektől rettegtem, te az éjszaka közepén is bejöttél, és megnyugtattál, hogy biztonságban vagyok, és nincs semmi, amitől félnem kellene. A pók a sarokban is kevésbé volt ijesztő, amikor te mellettem voltál.
Mivel már felnőttem, nem szaladsz már be a szobámba, ha valami baj van, de így is egy dolog sosem fog változni: te maradsz mindig az én sziklám, akire támaszkodhatok, akire számíthatok.
Te tanítottál meg arra, hogy mi a tisztes helytállás, mit jelent a kemény munka, a türelem, és az, hogy miként tudom megállni a helyemet az életben. Te mondtad azt is, hogy nehéz időszakban ki kell venni pár nap szabadságot, és muszáj pihenni, különben még nagyobb baj kerekedhet belőle, és az egészségem is tönkre mehet.
Akárhányszor összetörték a fiúk a szívemet, te mindig mellettem álltál, és nem oktattál ki. Onnantól kezdve minden randim előtt elbeszélgettél a fiúkkal, a mihez tartás végett, ha netán ismét csúnyán bánnának velem. Voltak olyan periódusok, mikor azt gondoltam, hogy a szerelem sosem fog rám találni, mert nincs olyan férfi a világon, aki annyi biztonságot tudna nyújtani, mint te. De titokban hittem abban, hogy egyszer rám talál az igazi, és te fogsz majd az oltárhoz kísérni.
És szerencsére, megismertem egy ilyen férfit.
Tudom, hogy sosem szerettél közönség előtt táncolni, de fogadni mertem volna, hogy a kedvenc közös dalunkra, az esküvőm napján mégis táncra perdülsz.
Mindig is hálás leszek mindazért, amit értem tettél. Köszönöm a sok áldozatot, amit szintén az én érdekemben hoztál, hogy boldogabb életem lehessen. Erős vagyok, ezt neked köszönhetem! Tudom, hogy nem voltam mindig jó kislány, és néha mondtam olyan dolgokat, amiket később meg is bántam. Azt hiszem a temperamentumosságomat tőled örököltem.
Az élet örökre összekapcsol minket, anyával együtt.
Mindig is szeretni foglak!
A te kicsi lányod.”
