Beléptünk az Advent időszakába. A Katolikus Egyházban új egyházi év vette kezdetét, otthonainkban adventi naptárat készítünk szeretteinknek, az utcákat új fények díszítik, érezzük az Ünnep közeledtét, és már türelmetlenül készülődünk, várjuk a Karácsonyt, a Szeretet Ünnepét, Jézus születése napját.
De, mindettől most eltekintve, mi is az, amire valójában várunk? Milyen személyes üzenetet hordozhat ez a várakozás a számunkra? És ami talán a legfontosabb: miként töltjük el ezt az időt, miközben várakozunk?
A gyertya
Gyertyát gyújtunk, minden vasárnap egyet, összesen négyet. Ezzel is azt jelezvén, hogy közelebb kerültünk.
A gyertya fénye bevilágítja otthonunkat, elcsendesít, megnyugtat, fényt hoz elménkbe, szívünkbe, lelkünkbe. Békésen lobog és utat mutat. Emlékezzünk vissza, hogy utoljára, nem is olyan rég, halottainkra emlékezve gyújtottunk gyertyát. Akarva-akaratlanul, így évzárta előtt számot vet önmagában az ember, igyekszik intézni lelki „elmaradásait”, „számláit”. Szemügyre veszi az elmúlt év eseményeit, végig fut benne azok sora, akik újonnan léptek be életébe és azoké, akiktől elbúcsúzott. Amikor gyertyát gyújtunk, ne feledkezzünk meg azokról az embertársainkról, akik ugyanolyan szépen világítottak életünkben és utat mutattak nekünk, mint ez a gyertya, amit ma meggyújtottunk. Világítsuk be lelkünket, engedjük be a fényt szívünkbe és lelkünkbe miközben várakozunk, olyan embertársaink számára lehetünk világító fényforrás, akiről nem is gondolnánk. És így közelebb is kerülhetünk – nemcsak az Ünnephez – egymáshoz.
Ajándék
Rengeteg ajándékkal kecsegtetnek az üzletek, karácsonyi árleszállítási ajánlattal, most már nem olyan fontos készpénzzel fizetni, hitelkártyával is lehet, milyen is legyen a csomagolás, s igyekszik is az ember kigondolni, hogy a szeretteinek mire is van leginkább szüksége. Nagy fejtörést és energia befektetést igényel napjainkban a „legszebb ajándék” vásárlása. Mit is ajándékozhatok fiamnak, férjemnek, barátaimnak, azoknak akik fontosak nekem? S főleg olyat is adjak, amit eddig még nem! Mennyi is legyen az erre szánt pénzkeret?
Csakis egyetlen olyan ajándék létezik, ami megfizethetetlen: ha önmagunkat ajándékozzuk szeretteinknek. Ha gyermekemnek az anyát önmagamból, társamnak a társat, barátomnak a barátot. Semminek sem fog jobban örülni a gyermekem, mint annak, hogy az édesanyja vagyok, szüleim annak, hogy a gyermekük lehetek. És talán erre van a leginkább szükségük: barátnak lenni a barátomnak, apának lenni a gyermekemnek, embernek lenni más embernek. És ha eddig nem ezt ajándékoztam nekik, akkor nem én vagyok várakozásban, hanem sajnos ők várnak rám – egy terméketlen várakozásban.
Magunkat se hagyjuk ki az ajándékozásból: mi is lehet a legkedvesebb ajándék, amivel megajándékozhatom lelkem, életem? Az, amikor önmagamat ajándékozom az életemnek. S itt nem jöhet szóba árleszállítás, készpénz, hiszen mi sem vagyunk még „készen”… s a „csomagolás” is már megkopott… de felbecsülhetetlen annak az értéke, amikor önmagunkat, úgy ahogy most vagyunk, talán fájdalommal teli, megkeseredetten, elfáradtan, minden tökéletlenségünkkel együtt odaajándékozzuk az életünknek. Ilyenkor az életünk is megajándékoz minket: Élettel. S ezt az ajándékot nem részletben kapjuk, hanem teljesen – Életünk önnön teljességét, egy teljes életet ajándékoz nekünk, annak minden örömével, bánatával, beteljesedésével.
Együttlét
Így Karácsony előtt, ebben a várakozásban, átsuhannak bennünk képek, emlékek, melyek a nagymamánk illatát, friss kalács és töltelékes káposzta csábító illatát, a jópofa disznóvágások hangulatát idézik meg, amikor a dermesztő kinti hidegből szánkónkat az ajtóban hagyva, beléptünk szülői házunkba, s miután letakarítottuk magunkról a havat s levettük sapkánkat, megcsókoltunk anyánkat, megöleltük apánkat. Ez az Ünnep a családról, az együttlétről szól. A család az a hely, ahol mindig van helyünk, ahova mindig hazatérünk. Legalábbis ez lenne az ideális.
Nem hiába jutnak eszünkbe testvérek, rokonok, ismerősök, akik más országba költöztek, akikkel évek óta elmulasztottuk felvenni a kapcsolatot, habár egy városban élünk, azok, akikre neheztelünk, de leginkább azok, akiket annyira szeretnénk, hogy hazajöjjenek, hogy együtt ünnepelhessünk, hogy itt legyünk, csak egyszerűen „legyünk”, így „együtt”.
A lelki együttlét az igazi együttlét, legyen szó családról, vagy barátokról, ismerősökről, bárkiről. Amikor ott tudok lenni teljes lelkemmel, az az igazi. S mindegy, hogy az a valaki, vagy a családom, a társam, az ismerősöm a világ másik végén van, mert nincs az a távolság a világmindenségben, ami lelkünkből kitépné azt, ami egyszer már benne volt. A fizikai együttlét, amikor közösen ülünk asztalhoz, megölelhetem rég nem látott testvérem, amikor megsimogathatom szerelmem arcát Karácsony hajnalán, s hozzám bújik kisfiam, s valóban együtt vagyunk: ráadás.
Habár ahhoz, hogy szeretteinkkel együtt legyünk fizikailag, valóban várnunk kell türelemmel, s ez a várakozás meghozza gyümölcsét, ahhoz, hogy lelkünkkel jelen legyünk egymás életeiben nincs szükségünk várakozásra. Máris jelen vagyunk. A családunkban – a helyünkön.
Az istenhívő ember számára az adventi idő Jézus születésének misztériumát jelenti. S a várakozás egy örömteli várakozás a Megváltó születését várva, felkészülhet lelkileg Urunk fogadására. Az ember, ha istenhívő, ha nem, ebben az időszakban megvizsgálja önmagát, elintézi ügyeit, elmélkedik, imádkozik, gyakorolja a megbocsátást, elengedést és a szeretetet, elmélyed lelkében, hálát ad az elmúlt évért. Gyertyát gyújt, ajándékozni készül, igyekszik szeretteivel együtt lenni testileg és lelkileg.
Az ember találkozik: kivétel nélkül mindig találkozik egy olyan emberrel, aki fényt hord lelkében és utat mutat neki és bevilágítja saját lelkét is. Ajándékot kap: egy szülőt, egy gyermeket, egy barátot, önmagát. Életet kap ajándékba. Együtt van: mindenkivel, akik a lelkükben hordozzák őt, akik megosztják életüket vele.
Birtalan Katalin
