A nyolcéves Misi reggel a konyhai asztal mellett ülve olvasta a sportújságot. Lépéseket hallott, és mikor felnézett az újságjából, megpillantotta a nagypapáját, aki lehajtott fejjel lépdelt.
Valami történt, mert máskor vidámabb szokott lenni – gondolta a fiú. Ekkor Misinek eszébe jutott, hogy biztos az olvasás bántja a nagyapját, hiszen gyerekkorában keményen kellett dolgoznia a gazdaságban, szülei nem adták iskolába, így nem tanult meg olvasni. Misi egyszer az iskolájában is mesélt szeretett nagyapjáról, aki nem ismerte a betűket, de a fiú később megbánta, hogy megosztotta társaival a történetet, mert azóta is többen kinevették, gúnyolták őt, hogy olyan nagyapja van, aki nem tud elolvasni egy mondatot.
Miután meghalt a felesége, Misi édesanyja közbenjárására odaköltözött hozzájuk, hogy gondját tudják viselni neki a fiatalok. Egy nap Misi és a bácsi elmentek a közeli üzletbe vásárolni, de a nagypapa nem tudta elolvasni a termékeken szereplő szöveget, azt sem tudta, hogy mennyibe kerül a hús, így rábízta a fiúra a vásárlást, addig ő kint várakozott, mert hasztalannak érezte magát.
Mint minden vasárnap, Misi és nagypapája sétálni mentek a városba, és az egyik ajtóra egy hirdetés volt kifüggesztve, miszerint indul egy csoport, ahol írni és olvasni tanítják az embereket. Misi nagyon megőrült, és meggyőzte nagyapját, hogy jelentkezzen. Az idős bácsi elment a tanfolyamra, habár nagyon izgult, de pár óra után úgy érezte, hogy ez nem fog menni neki, mert túl öreg már a tanuláshoz.
– Tudod mint, nagyapa, segítek én is, tanuljunk együtt olvasni – mondta Misi. Így együtt megtanultak szépen olvasni. És mikor nagyapja közölte húgával, hogy ismeri a betűket, az pár hétre rá levelet küldött neki. Mikor felolvasta élete első levelét, az idős úr sírva fakadt, de Misi is elmorzsolt pár könnycseppet a meghatódottságtól.
Tanulság: sosem szabad feladnunk a céljainkat, ha valami akadály kerül az utunkba, sosem késő elkezdeni tanulni, sőt életünk végéig törekednünk kell arra, hogy új ismeretekkel gazdagítsuk tudástárunkat.
