Napok óta vissza-visszatér egy mondat, amit az egyik ismerősöm képe alatt olvastam a Facebookon. Többen áhítattal adóztak szépségének, amely a képről sugárzott, egy közös férfi ismerősünk azonban azt írta a dicsérő szövegek alá, hogy a szépet nem kell mondani, csak a rosszat.
Vicc volt? Nem tudom. Nekem nem tűnt viccesnek. Talán mert napjainkban még ez a szokás, különösen szűkebb társadalmunkban. És ez a mentalitás is. A szépet nem kell mondani…sokan hozzáteszik, hogy mert elbízod magad…ebben nőttünk fel…sok barátnőmmel beszélgettem erről. Hát nem bíztuk el magunkat valóban. Nem adtak rá esélyt. Azóta is valamennyien az önbizalomhiányunkat próbáljuk takargatni, jól-rosszul, a magabiztos fellépés álcájával. És próbáljuk begyógyítani a dicséret-hiányból fakadó sebeinket.
Nem dicsértek a szüleink, majd nem dicsért a Férfi, akit szerettünk. Mert ebben a társadalomban ez a szokás. Mert őt sem dicsérték, valószínűleg. Neki sem mondták, hogy ügyes, hogy jóképű, hogy van, amiben ő a legjobb. És mert attól félt, ha dicsér vagy kimondja, hogy szeret, akár naponta többször is, akkor elbízzuk magunkat és elhagyjuk. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy vállalja valaki annak a kockázatát, hogy kimondja, amit gondol, vagy amit érez.
A legtöbb férfitársunk addig mondja csak, hogy szép, a feleségének, amíg udvarol neki. Aztán valahogy elmaradnak a virágok (ha voltak egyáltalán), elmarad a mosoly a találkozásnál, elmarad az, hogy „szép vagy”. Lesz család, üzlet, pénzügyi megbeszélnivalók. Elmarad a spontán ölelés, simogatás, csak a szokásos esti lefekvésnél kerül elő, rutinszerűen. Elmaradnak a beszélgetések a világ dolgairól, az érzésekről, mert aki erről beszél, az kiszolgáltatottá válhat. Megmutatni magunkat úgy, ahogy vagyunk és teljes bizalommal lenni, hogy a párunk, akivel megosztjuk az ágyunkat, asztalunkat, gyermekünket, ezzel nem visszaélni fog, hanem csak jobban szeretni…hát ez ma valahogy még mindig nem szokás mifelénk…honnan is tudhatnák, hogy milyen szárnyakat ad egy nőnek, egy bók, egy mosoly, egy „szeretlek”, ha félnek attól, hogy kipróbálják? Ha félnek attól, hogy megnyissák magukat…mert ma már ahhoz is bátorság kell, hogy kimondjuk „szép vagy”. Bocsánatot kérek, ha ezekkel a gondolatokkal megbántottam valakit, nem állt szándékomban…inkább arra biztatnék mindenkit, hogy fedezze fel a szavak hatalmát…és mondjuk ki, ne csak a rosszat, hanem a szépet és a jót is. Talán több lesz a mosoly, az öröm, a hűség…Önmagunkhoz és ezáltal másokhoz is.
Barabás Enikő
