A Stanford-kísérlet egy pszichológiai kísérlet volt, amely szenzációs felfedezéseket hozott a humán pszichológia területén. A kísérletet 1971-ben Philip Zimbardo amerikai pszichológus kezdeményezte a Stanford Egyetemen.
A konfliktusok kiéleződése miatt szükséges volt, hogy a kísérletet az eredetileg tervezettnél sokkal gyorsabban megszakítsák. 1971-ben, a Stanford Egyetemen a kísérletben részt vevő önkéntes diákok foglyok és őrök szerepét játszották el egy, az egyetem alagsorában berendezett börtönben. A kísérletet azonban a befejezés tervezett ideje előtt – hat nap után – félbe kellett szakítani, mert az alanyok viselkedésükkel veszélyeztetni kezdték egymás testi és lelki épségét.
A kutatást az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete finanszírozta, hogy magyarázatot találjon a haditengerészet és a tengerészgyalogság börtöneiben tapasztalható összetűzésekre, az őrök és a fogvatartottak között. A szakértők megvizsgálták a hatalom érzékelésének lehetséges hatásait is.
A tanulmány számtalan kérdést vetett fel az emberi psziché sötét oldalával kapcsolatban.
A kísérlet szabályai
1971-ben Philip Zimbardo pszichológus 24 hallgatót választott be kutatócsoportjába. A projekt egy olyan szerepjátékot tartalmazott, amely 2 héten keresztül szimulálta a börtöni környezetet. A csoport fele az őröket, másik fele pedig a fogvatartottak szerepét töltötte be. Zimbardo játszotta a börtön igazgatóját, és minden diák napi 15 dollárt kapott az együttműködésért.
Az őrök műszakokban dolgoztak – 3 fő/műszak -, és 8 óra elteltével lecserélték őket. A foglyok hármasával voltak egy cellában. A szimulált börtönben volt egy olyan fogolytábor is, ahová az agresszív foglyokat helyezték el. A kísérlet a börtön valós életét kívánta szimulálni, ezért a foglyokkal úgy kezelték, mint a közönséges bűnözőket.
Stanford-kísérlet: az első nap
A kísérlet első napján a fogvatartottakat “letartóztatták”, és celláikba helyezték, ahol olyan nyomorúságos körülmények fogadták őket, akárcsak egy igazi börtönben. A kísérlet kezdete után néhány órán belül néhány őr elkezdte zaklatni a foglyokat, 02:30-kor például erős sípolással riasztották őket. Megtiltották a WC-k használatát, és rákényszerítették, hogy a cellájukban lévő vödörbe ürítsenek. De olyan is megtörtént, hogy elvették a matracokat, és arra kötelezték a rabokat hogy a cementen aludjanak. Az őrök egy része rendkívül erőszakossá vált, és kiélte szadista hajlamait.
Stanford-kísérlet: második nap
Másnap néhány fogvatartott takarójával bekötözte az ajtót, és nem volt hajlandó betartani az őrök utasításait, a felszólítás ellenére sem hagyta el a cellát. Majd a tűzoltópalackokkal támadták meg a foglyok az őröket, és már a vezetőség sem tudta korlátozni a lázongást. Kevesebb, mint három nappal a kísérlet megkezdése után az egyik fogvatartott elkezdett “őrülten” viselkedni: ”#8612 elkezdett őrülten viselkedni, sikoltozni és káromkodni. Addig tartott, amíg rájöttünk, a valóban szenved, nem megjátssza, és ekkor elengedtük.” – írta Zimbardo a jelentésében.
A kísérlet vége
A kísérletben résztvevő személyek nem alkalmazkodtak túl könnyen az elvárt társadalmi szerepekhez. Bár a kísérlet 2 hétig tartott volna, a hatodik napon véget kellett vetni. A kísérlet során bebizonyosodott, hogy azok az emberek, akik különleges körülmények között semmilyen rendellenességet nem bírnak ki, agresszívakká válhatnak.
2008-ban Zimbardo kijelentette, hogy „rájöttem, milyen messzire mentem a kísérlet során. Egy bizonyos ponton lehet, hogy már úgy gondolkoztam, mint egy börtönigazgató, és nem úgy, mint egy pszichológus”.
A Stanford kísérlet volt az alapja a 2015-ben megjelent “The Stanford Prison Experiment” filmnek.
