Vannak olyan tanulmányok, amelyek azt állítják, hogy a nagymamák nemcsak fontos szereppel rendelkeznek a fajfenntartás szempontjából, hanem egyenesen ők lehetnek az okai annak, hogy az emberek ilyen hosszú életet élvezhetnek. Ez az úgynevezett „nagymama-hatás.”

A nagymamák közelebb érezhetik magukat az unokáikhoz, mint a saját gyerekeikhez

A vadászó-gyűjtögető társadalmakban a nagymamák több szempontból is fontos szerepet játszottak, az élelemkeresésben és az unokák nevelésében is kivették a részüket. Hatásuk olyan nagy volt, hogy egyenesen döntő tényezőt jelentett a gyerekek életben maradását illetően.

„Azáltal, hogy a nagymamák felmentik az anyákat a gyermeknevelési kötelezettségek egy része alól, megkönnyítik a lányaik számára, hogy több gyermeket szüljenek, és lehetővé teszik a gyermekek számára, hogy hosszabb életet éljenek azáltal, hogy segítik őket a nehéz korai években” – írta egy orvos, Haider J. Warraich, a nagymama-hatásról.

Jelenleg két tanulmány is alátámasztja azt a hipotézist, hogy a nagymamák fontos tényezőt jelentenek az unokák túlélésében. Az egyik, amelyet a Current Biology-ban publikáltak, az egyházi születési és elhalálozási adatokat elemezte 1731 és 1890 között Finnországban. Kiderült, hogy a túlélés aránya nőtt azoknak a gyerekeknek az esetében, akiknek 50 és 75 év közötti anyai nagyanyjuk volt.

A másik tanulmány rámutatott, hogy a nagymama és az unoka közelsége is fontos tényező. Minél kisebb a távolság az unoka és a nagymama között, annál inkább részt vehetnek egymás életében.

Mindkét tanulmány megerősíti azt az elképzelést, hogy a nagymama-hatás fajunk sikerének egyik oka lehet.

Egy új tanulmány pedig arra is rámutatott, hogy a nagymamák közelebb érezhetik magukat az unokáikhoz, mint saját gyerekeikhez. Az atlantai Emory Egyetem munkatársa, James Riling által vezetett tanulmány 50 nagymama agyműködését mérte, akiknek legalább egy biológiai unokája volt 3 és 12 év között. Az alanyoknak képeket mutattak az unokájukról, egy ismeretlen gyerekről, egy ismeretlen felnőttről, és az unokájuk azonos nemű szülőjéről.

Amikor egy nagymama meglátta az unokája képét, az aktiválta agyának azokat a részeit, amelyek az érzelmi empátiával és mozgással kapcsolatosak. Amikor pedig saját felnőtt gyerekükről mutattak neki képet, az kognitív empátiát váltott ki. Ez azt jelentette, hogy megpróbáltak érzelmileg azonosulni, együttérezni az unokáikkal, miközben felnőtt gyerekeiket kognitív módon próbálták megérteni: szándékaikra, gondolataikra próbáltak ráérezni.

„Ez arra utal, hogy a nagymamák arra törekednek, hogy azt érezzék, amit az unokáik éreznek, amikor kapcsolatba lépnek velük” – mondta Riling. „Ha az unokájuk mosolyog, akkor érzik a gyermek örömét. Ha pedig az unokájuk sír, akkor érzik a gyermek fájdalmát és szorongását” – tette hozzá.

A nagymama-hatás ismeretében könnyű megérteni, miért is szeretik olyan elmélyülten a nagymamák az unokáikat. A kutatások azt is kimutatták, hogy nélkülük nem jutottunk volna el idáig, és ugyanez fordítva is igaz: a nagymamák nem élnének ilyen sokáig, ha nem lett volna mindig is kiemelkedően fontos szerepük.

Ha érdekelnek további cikkeink, csatlakozz a Filantropikusok csoportunkhoz! , vagy kövess minket a Pinteresten, vagy iratkozz fel a hírlevelünkre.