Barbara Lane 43 éven át kereste a nővéreit, akiktől még kiskorában elválasztották, miután az anyjuk, Lucy Lane, kidobta az apjukat otthonról, majd 1954 decemberében ő is elhagyta a lányait, és új életet kezdett egy másik férfival. A nővérek csak évtizedekkel később láthatták viszont egymást.
Barbara elmondása szerint abban az évben, amikor az anyjuk elhagyta őket, különösen hideg tél volt St. Louisban, ahol a család lakott. „Lekapcsolta a fűtést, eladta a bútorokat, és egyszerűen csak elment” – idézte fel Barbara, aki akkoriban még csak 3 éves volt.
A nővérek magukra maradtak, és néhány napig teljesen egyedül voltak a lakásban, mire a szomszédok felfedezték, hogy mi történt. Végül szociális munkások és apácák mentek el a gyerekekért.

Lucy Lane csak a legkisebb lányát vitte magával. Barbara egyik nővére, Laverne Lane úgy döntött, inkább elszökik, minthogy szembenézzen az árvaházak és a nevelőszülők ismeretlen világával. Állítólag megtalálta az apjukat, de a férfi nem volt hajlandó befogadni őt.
Barbara 3 éves korában 7 nővérével együtt árvaházba került, ahol összetartottak, vigyáztak egymásra és vigasztalták egymást. A legidősebb nővérek közül ketten ekkor már férjnél voltak, és elköltöztek otthonról.
Barbara úgy emlékszik, hogy a katolikus árvaház, ahová kerültek, nem volt a legjobb hely a világon, de nem is volt annyira rossz, mint sokan gondolnák. Nővérei jelenléte sokat jelentett a számára, és neki hiányzott a legkevésbé az édesanyjuk. A következő hónapokban azonban a testvéreket lassan elválasztották egymástól, ahogy sorra nevelőszülőkhöz küldték őket.

Barbara 9 hónapot töltött az árvaházban, miközben a nővérei sorra új családokhoz kerültek. Végül ő és 18 hónappal idősebb nővére, Kay is nevelőszülőkhöz kerültek, de új otthonuk igazi rémálomnak bizonyult.
Barbara „maffiózóként” írta le a nevelőapját, aki bántalmazta őket, és pokollá tette az életüket, és bár a nevelőanyja úgy tűnt, nem tud a dologról, Barbara ezt nehezen tudta elhinni.
A lányok az iskolán és az élelmiszerbolton kívül sehová nem mehettek, és nem voltak barátaik sem. Amikor Barbara 14 éves lett, úgy döntött, szembeszáll a nevelőapjával, és a bántalmazás innentől kezdve abbamaradt, így a nővérek viszonylag normális életet élhettek.

4 évvel később, 18 éves korában Barbara végleg otthagyta nevelőszülei otthonát, és Kay-t is magával vitte. Egy évvel később férjhez ment egy fiúhoz, akit néhány évvel korábban ismert meg, és 3 gyerekük született.
De a múltbéli traumák még mindig kísértették, és a nővéreiről sem feledkezett meg. Akkor kezdett el komolyan kutatni a testvérei után, amikor a 90-es években meghalt a nevelőanyja. Régi újságcikkeket és örökbefogadási adatokat nézett át, sőt, egy magánnyomozót is felbérelt, de nem találta meg a testvéreit. Azt nem tudhatta, hogy közben a nővérei is pontosan ugyanezzel próbálkoztak.
Az egyikük, Ellen, minden testvér tartózkodási helyét megpróbálta számon tartani, és csak Barbarát és Kay-t nem sikerült megtalálnia. Bár korábban felvette a kapcsolatot a nevelőszüleikkel, azok azt hazudták, hogy a lányok idő közben egy másik családhoz kerültek, és nem tudják, hol vannak.

Végül Ellen a házassági engedélye alapján lenyomozta Kayt, és felhívta őt telefonon, és így Barbarával is sikerült felvenniük a kapcsolatot, aki már rögtön másnap repülőre ült, és visszarepült St. Louisba, hogy találkozhasson a testvéreivel.
A megható újraegyesülés óta sajnos öten már meghaltak a nővérek közül, de Barbara gondoskodott róla, hogy a történetük ne vesszen el, és könyvet írt mindarról, ami velük történt. „Olyan volt, mintha sosem lettünk volna távol egymástól. Mintha egész életünkben együtt lettünk volna” – írta.