Július az a hónap, amikor a nap beívódik a bőrbe és a lélekbe, a hónap, amikor a búza beérik és a szívek meglágyulnak. Ez az az időszak, amikor a nap felmelegíti az őszinteségünk, amikor már nem tudjuk elrejteni, amit érzünk, mert a fény mindenhová behatol – és belénk is.
Nyár közepén, amikor a föld az élet illatától teli, talán itt az ideje, hogy igazán magunkba nézzünk, és megkérdezzük magunktól: milyen súlyokat cipelünk a nyakunkban, amikor szárnyakat is viselhetnénk? És talán, ahogy semmi sem véletlen, talán július a megfelelő időszak nemcsak arra, hogy gyümölcsöket szedjünk a kertből, hanem arra is, hogy megbocsátást nyerjünk a szívünkből – azokat a ritka virágokat, amelyek csak akkor nyílnak, ha gyengéden, nem pedig bűntudattal fordulunk saját magunk felé.
A hónap története egy nőről szól, aki egy meleg júliusi napon megtanulta, hogy a megbocsátás nem mások felé tett gesztus, hanem a saját szívünknek felajánlott szabadság.
Egy világtól elzárt faluban élt egy Elana nevű nő, akit arról ismertek, hogy hallgatag, szűkszavú volt. Évekig egy kopott zsinórral átkötött követ viselt a nyakában. Senki sem tudta, miért, de a gyerekek azt mondták, hogy ha túl sokáig nézel a szemébe, nyomást érzel a mellkasodon.
Egy nap egy öreg utazó érkezett a faluba. Amikor találkozott Elanával, nem kért tőle semmit, csak azt mondta:
„Nem csak egy követ cipelsz. Bűntudatot cipelsz. De nem vagy egyedül. Mindannyian köveket cipelünk, amíg meg nem tanuljuk letenni őket.”
Elana összerezzent. Fiatalkorában a húgát balesetben veszítette el, azelőtt pedig nagyon leszidta. Soha nem mondta, hogy „Sajnálom”. Soha nem bocsátotta meg magának azt a pillanatot. De mindenekelőtt soha nem bocsátotta meg magának. „Hogy hagyhattam cserben?” – kérdezte.
Az öreg elővett egy fehér tollat a táskájából.
– A megbocsátás nem felejtés. Ez egy döntés, hogy nem bántod magad újra. Nem változtatja meg a múltat, de megváltoztatja a súlyt, amit cipelsz. Leveszed a mellkasodról, és a szélnek ereszted hagyod.
Elana a tenyerében tartotta a tollat, és zokogott a megkönnyebbüléstől. Másnap a kötél eltűnt a nyakáról. A kő helyett a fehér tollat viselte, könnyű volt, és azt suttogta: „Megbocsátok neked”.
A bűntudat ahhoz köt, ami volt. A megbocsátás megnyit afelé, ami lehetne. Az egyik lehúz, mint egy kő, a másik felemel, mint egy szárny.
Az Érzelmek Herbáriumában, a megbocsátás a cseresznyevirág (szakura) lenne, finom, múlandó, gyengéd. A cseresznyevirág semmit sem kényszerít – szirmai simán hullanak, mint egy simogatás a múlton. A megújulás szimbóluma, a megbocsátás szépséget hoz oda, ahol korábban üresség, csend vagy fájdalom volt. Nem ragaszkodik a hibákhoz. Még kemény telek után is virágzik. A bűntudat pedig talán egy fekete liliom lenne, gyönyörű, de nehéz. Keserű nedvben áztatva.
A fekete liliom sötét eleganciával rendelkezik – vonz, de bezár is. Illata intenzív, mint egy emlék, amely nem hagy aludni. Szirmai megfagyottnak tűnnek, mint egy seb, amely nem akar begyógyulni. Ez az a virág, amely fényt kér, de nem kapja meg, amíg fel nem ismeri, mi tartja árnyékban.
A megbocsátás megnyitja az utat az ég felé. A bűntudat mélyen a földbe ás. Mindkettő a lélek virága – de az egyik elhervad, ha nem engedik szabadon, a másik pedig csak akkor virágzik, ha tudatosan választják.
Július semmit sem kér, mégis mindent megad nekünk – fényt, meleget, lelassult időt. Ez az a hónap, amikor még a tücskök is mintha a megbocsátásról énekelnének, és a szél a kezdetek illatát árasztja. Talán itt az ideje, hogy megkérdezzük magunktól: mit szeretnénk, hogy a nyár végére kivirágozzon bennünk? Egy túl sokáig árnyékban tartott bűntudatot? Vagy egy megbocsátást, ami megkönnyíthetné a lépteinket?
Lelked kertjében július lehet az a hónap, amikor kitéped a bűntudat fekete liliomját… és helyére cseresznyevirágot ültetsz – törékenyt, de szabadot. Mert néha egy „Megbocsátok neked” kimondása a legtisztább kezdet.
