Közel hét évvel ezelőtt az angliai Solihullban élő Emma Ruscoe apró jeleket kezdett észlelni, amik arra utaltak, hogy valami nincs rendben a férjével, Simonnal.
„2015 végén vettem észre változást a viselkedésében. Simon nem akart többé találkozni a barátaival, nem akart kimozdulni és társaságba járni. Nagyon zárkózottá vált, és észrevettem, hogy egyre inkább visszahúzódik, olyannyira, hogy azt hittem, viszonya van” – mondta az 55 éves Emma.
Egy 2016 augusztusában a görögországi Kefalóniában töltött nyaralás során, amelyet két fiukkal, a most 26 éves Alexszel és a 21 éves Oliverrel töltöttek, a helyzet még inkább kiéleződött, és Emma szerint a férje folyton vitatkozott velük, és elfelejtette a nemrég folytatott beszélgetéseket.
Amikor hazaértek, a nő elvitte férjét az orvosához, aki egy memória klinikára küldte őket, de nehéz volt megszervezniük egy időpontot, és nem kaptak magyarázatot.
„Két évnyi küzdelem után 2018 márciusában visszamentünk az orvosokhoz, mivel még mindig nem tűnt úgy, hogy rendben lenne. 2018 júniusában kaptunk időpontot a memória klinikára, de lényegében lekoptattak minket. Nem voltak vizsgálatok, csak egy pszichológussal beszéltünk, aki azt mondta, hogy Simon stresszes. Kaptunk egy dokumentumot, amelyben kategorikusan kijelentették, hogy a férjemnek nincs demenciája” – mesélte Emma.
Mivel azonban még mindig aggódott a férjéért, visszamentek a háziorvosukhoz, aki ismét elküldte őket a klinikára, és 2020 januárjában végül megállapították, hogy Simonnak demenciája van.
„Amikor megkapta a diagnózist, megkönnyebbültem. Tudtam, hogy valami nincs rendben, és olyan sokáig küzdöttem – senki sem hitte el, hogy valami baj van vele. Jó volt választ kapni, miután olyan sokáig küzdöttem, és miután megkaptuk a diagnózist, tudtam, hogy mivel állok szemben” – vallotta be Emma, hozzátéve, hogy nem hibáztatja a háziorvosát, de úgy érzi, ha az Alzheimer Társasághoz is elküldték volna őket, több támogatást kaphattak volna.
Nem sokkal azután, hogy megkapták a diagnózist, elkezdődtek a világjárvány miatti lezárások, és bár nehéz volt megszokni ezt az új helyzetet, a család lassan alkalmazkodott hozzá.
„Az én szemszögemből nézve a lezárás nehéz volt. Simon a betegség kezdeti stádiumában volt. De a lezárás számomra azt jelentette, hogy otthonról dolgoztam, és rá kellett vennem Simont, hogy gondoskodjon a személyes szükségleteiről. Mellette kellett lennünk, de még egyedül is boldogult” – magyarázta a nő.
„Onnan, hogy 12 hónappal ezelőtt még megkérhettem, hogy nyírja le a füvet, odáig jutottunk, hogy most már semmit sem tud egyedül megcsinálni. Ami egy kicsit megkönnyíti a dolgot, hogy Simon nagyon kedves ember, és ezt a demencia sem változtatta meg” – tette hozzá Emma.
A család egyelőre azt reméli, hogy Simon továbbra is otthon maradhat velük, és nem kell őt egy gondozó otthonba küldeniük, de egyelőre nem tudják, mit hoz a jövő.
„Van két fiam, akik itthon élnek, édesanyám pedig az utca végén lakik, és segít, amikor csak tud. Egy személyi asszisztenst is keresek, hogy néha tarthassunk egy kis szünetet, és Simonnak is legyen egy kis függetlensége” – magyarázta.
A betegség legnehezebb része, hogy végig kell néznie, ahogy a férje állapota fokozatosan egyre rosszabb lesz, és nem tehet ellene semmit.
„Ez egy élő gyász – végignézed, ahogy a másik ember leépül. Már 31 éve vagyunk együtt. Szívszorító látni, ahogy eltűnik az az ember, akivel együtt nőttem fel. A rossz napokon úgy érzem, mintha a szívemet tépnék ki, de a jó napokon azt gondolom, szerencsés vagyok, hogy még mindig itt van mellettem. Ő a lelki társam – életem szerelme, és mindig is az lesz” – mondta Emma a férjéről.
