Egy fiatal lány 18 hónapon át a saját teste börtönében rekedt, és csak 5% esélyt kapott a túlélésre. A szülei azonban nem adták fel, és az édesanyja zongorán játszott a lánya kórházi ágya mellett. Aztán egy napon különös dolog történt.
A fájdalom sokszor elkerülhetetlen lehet, és ha azt látjuk, hogy a szeretteink szenvednek, az érzelmileg nagyon is megviselhet. Az esélyekkel dacolni nem mindig könnyű, de néha a legnehezebb idők segítenek felismerni képességeinket, és erőt adnak a túléléshez.
Stella és John Meldrum az angliai Bradford-on-Avon településről Wiltshire megyéből, valami ehhez hasonlót éltek át a lányukkal, öt évvel ezelőtt.
Miranda Meldrum rendkívül tehetséges énekes volt, ugyanakkor szerette az irodalmat, a pszichológiát, a biológiát, és a színház is érdekelte. A 13 éves lány ígéretes diák volt, és nagy álmai voltak a jövőre nézve, de 2017. április 25-én valami olyasmit élt át, ami teljesen megváltoztatta az életét.
A fiatal lány a reggeli órákban borzalmas agyvérzést szenvedett. A Bristoli Gyermekkórházba szállították, miután heves fejfájást, hirtelen hallásvesztést és karbénulást tapasztalt.
Miranda édesanyja, Stella, aki maga is orvos, elmondta, hogy több mint 20 nővért és orvost látott, akik köpenyben és kesztyűben kezelték a lányát. Hozzátette, hogy 25 éves orvosi pályafutása során még soha nem látott ehhez hasonló esetet.
A wiltshire-i tinédzsernek azonnali orvosi ellátást nyújtottak, de amikor felébredt az életmentő műtétből, nem tudott megmozdulni. A műtét után Miranda a saját testének börtönében rekedt, és nem tudott sem kommunikálni a környezetével, sem megmozdulni.
Miranda a bezártságszindróma vagy locked-in szindróma nevű rendkívül ritka rendellenességben szenvedett, amelyben a test csaknem minden akaratlagosan mozgatható izma lebénul, így a beteg nem tud beszélni, rágni, nyelni, vagy mozogni. Az érintett tudatánál van, gondolkodása ép marad, mindent hall, ami körülötte történik, és megtanulhat kommunikálni a szemével.
A statisztikák szerint a bezártságszindrómában szenvedő betegek tízéves túlélési esélye 80%. Stella azt is felidézte, hogy az orvosok 95%-os esélyt láttak arra, hogy Miranda a teste fogságában marad, és csak 5% esélyt arra, hogy valaha is felépüljön.
Meldrumék látták, ahogy lányuk a kórházi ágyán fekszik, nem képes megmozdítani egyetlen végtagját sem, és nem tud beszélni. Miranda szemmozgása biztosította őket arról, hogy még mindig ott van, és, bár a felépülésre nagyon kis esély volt, John és Stella nem mondtak le a lányukról.
Stellának ekkor támadt egy ötlete, és azonnal cselekedett is. Bevitt egy szintetizátort a lánya kórházi szobájába, és játszani kezdett rajta, tudván, hogy Miranda hallja a hangjegyeket, és hogy a zene ösztönözheti a mozgást.
John is a lánya ágya mellett ült, és gitáron játszott neki dalokat. Többek között az Evanescence „Wake Me Up Inside” és Dodie „Intertwined” című dalait játszotta el a lányának.
Majdnem három hónap elteltével Miranda mozgatni kezdte a szemét és pislogni kezdett. „Az egyetlen dolog, amit tehetett, az volt, hogy pislogott. Tudtuk, hogy még mindig ott van velünk, ezért dalokat és Peter Kay DVD-ket játszottunk neki” – idézte fel Stella.
Stella a zeneterápia mellett leveleket is olvasott fel a lányának, amit a szerettei és az osztálytársai írtak neki. Amikor felolvasta a szívhez szóló üzeneteket, az édesanya észrevette a lánya apró mozdulatait és testének egyéb jelzéseit.
„Könnyek szöktek a szemébe, amikor felolvastam azokat a leveleket. Az egész teste remegett, a karjai felemelkedtek, egy kicsit remegett a lába, és minden ehhez hasonló mozdulat, amire képes volt” – emlékezett vissza Stella.
Miranda lassan elkezdte megérinteni a szintetizátor billentyűit az ujjaival, és megtanulta a jelnyelvet is. Az elszánt tinédzser elmondása szerint három dolog segítette a felépülésben: a zene, a macskákról készült képek a kórházi szobája falán és a barátai levelei.
Miranda 18 hónapot töltött a Bristoli Gyermekkórházban, ahol intenzív kezelést kapott. Miután hazaengedték, továbbra is folytatta a fizioterápiát, újra megtanult járni és beszélni. Gyógyulásával kapcsolatban később így fogalmazott:
„A zene olyan volt, mintha valaki végig fogta volna a kezemet. Ennek köszönhetően őriztem meg a józan eszemet. Láttam a fényt az alagút végén. Pozitív gondolatokra fókuszáltam, az agyam nem engedte, hogy negatívan gondolkodjak.”
2019 májusában csökkentett órarenddel visszatért a bradfordi St. Laurence Iskolába, és mindenki, beleértve a társait és a tanárait is, dicsérte őt a folyamatos fejlődésért.
A Meldrum család létrehozott egy GoFundMe oldalt, hogy adományokat gyűjtsenek a lányuk mielőbbi felépülésére. Stella, aki két évig nem dolgozott, hogy gondoskodni tudjon Mirandáról, abban reménykedett, hogy sikerül összegyűjtenie annyi pénzt, hogy vásárolhassanak egy járókeretet a lányuknak, és ki tudják fizetni a fizioterápiát is.
Miranda otthon folytatta az énekórákat is, és legfontosabb céljai, hogy újra segítség nélkül tudjon járni, és ugyanúgy tudjon énekelni, mint korábban.
Akaraterejének és szerettei támogatásának köszönhetően a tinédzser minden akadályt leküzdött, és szinte csodával határos módon felépült, annak ellenére, hogy az orvosok nem sok esélyt láttak erre.
