Ez első tanítási napon a professzorunk arra kért, hogy mindenki válasszon magának egy padtársat a jelenlévők közül, de olyat, akit nem ismer. Felálltam a helyemről és körülnéztem, és akkor a vállamat egy gyöngéd mozdulattal valaki megérintette. Megfordultam, és egy idős, mosolygós nagymama állt előttem. Csupa fény volt az idős asszony, barátságos arca nyugodtságot árasztott.
„Szervusz, szépségem! Az én nevem Rose, 87 éves vagyok. Megölelhetlek?
Elnevettem magam, és nagy lelkesedéssel azt válaszoltam: „Persze, hogy megölhetsz”, és ő jó erősen átszorított.
„Miért jársz egyetemre, ahelyett, hogy az unokáidra vigyáznál?” – kérdeztem.
Elnevette magát, így már akkor tudtam, hogy van humorérzéke, és lehet vele viccelődni később is.
„Azért vagyok itt, hogy egy jó gazdag pasit találjak magamnak, aki majd eltart, és gyerekeket is szülhetek neki” – válaszolta.
„Ne már, komolyan?” – kérdeztem, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ennyi idősen mi motiválta, hogy beiratkozzon az egyetemre.
„Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer egyetemre fogok járni. Most itt a lehetőség, hogy ezt az álmomat valóra váltsam” – mondta, most már komolyra fordítva a szót.
A kurzusok végeztével beültünk egy közeli kávézóba, forró csokit ittunk. És attól fogva barátok lettünk. A következő három hónap során mindig együtt mentünk az egyetemre, és sok időt is töltöttünk, rengeteget beszélgettünk. Mindig nagy érdeklődéssel és csodálattal hallgattam, hiszen nagyon sokat tudott a rég múlt időkről, a tapasztalatát és a bölcsességét csak úgy szívtam magamba.
Eltelt egy év, és Rose a kampuszunk egy szimbólumává vált. Hihetetlenül nyitott és barátságos volt, mindenkivel megtalálta a közös hangot, a közös témát. Tele volt életkedvvel.
Az utolsó szemeszterben, felkértem Rose-t, hogy tartson egy kis beszédet nekünk. Sosem fogom elfelejteni, amit akkor mondott. Kis jegyzetei voltak, de amikor fellépett a pódiumra, több lapját is kiejtette a kezéből, annyira izgult. Végül eljutott a mikrofonig, és a következőket mondta:
„Elnézést, hogy ennyire izgulok. A Nagyböjtre való tekintettel lemondtam a sörfogyasztásról…, de ez a whisky, amit most megittam, megöl, és nem tudtam rendszerezni a kis jegyzeteimet. A fenébe is! Szóval a következőket szeretném mondani.”
Mi közben szinte alig kaptunk levegőt a nevetéstől, de Rose folytatta.
„Ne hagyjunk fel a játékokkal, mert megöregedünk. Azért öregszünk meg, mert többé nem akarunk játszani. A fiatalságnak, a boldogságnak és a sikernek ezek a titkai: mindennap nevetned kell és rá kell lelned a humorra. Legyenek álmaid, mert ha nincsenek, akkor meghalsz.
Annyi ember már meghalt a környezetünkben. Ha 19 éves vagy, és egy évig csak az ágyat nyomod, és közben nem csinálsz semmit, hirtelen 20 éves leszel. Ugyanez a helyzet, ha 87 éves vagy, és nem teszel semmit, egy év múlva 88 leszel. Megöregedni bárki képes, ez nem tehetség, vagy adottság kérdése. A lényeg az, hogy találjuk meg a fejlődéshez, a gyarapodáshoz vezető utat, és ismerjük fel a helyzetet, amikor változtatnunk kell a dolgok menetén, hogy később ne bánjuk meg, hogy ezt, vagy azt nem tettük meg korábban. Az idősek legtöbbször amiatt bánkódnak, amit nem tudtak megvalósítani életükben. Azok félnek a haláltól, akik nem tették meg azokat a dolgokat, amikre vágytak életük során.”
Rose végül egy énekkel fejezte be mondandóját.
Egy héttel a diplomaosztás után Rose békésen, álmában hunyt el. Több mint 2 ezer egyetemi hallgató kísérte el utolsó útjára ezt a remek asszonyt, aki példaképpé vált számunkra. Megtanított arra, hogy sosincs késő ahhoz, hogy tegyünk álmaink megvalósulásáért. Bármikor képesek vagyunk azzá válni, amik lenni szeretnénk.
