Két évnyi házasság után a fiatal nő “elfáradt”. Meghittségre, gyöngédségre, romantikus pillanatokra vágyott, amit nem kapott meg. Ezért döntött úgy, hogy inkább elválik férjétől. Aki viszont hirtelen észbe kapott, és meggyőzte párját, hogy maradjanak még együtt, dolgozzanak azért, hogy ismét lángra kapjon a szerelem.
Sok kapcsolatban, házasságban előfordul, hogy pár év múlva alább hagy a szerelem, a tűz már nem ég annyira hevesen, mint a megismerkedés kezdetén. A felek úgy érzik, hogy múlóban van a varázs, az egyensúly, a romantika, az érzékiség. Ha nem fedezünk fel mindennap valami kis csodát, akkor a házasság könnyen ellaposodhat, rutinná válik, és ez hosszú távon romboló hatású lesz.
A következő léleksimogató történet meghódított az internetet, amiben egy férjnek sikerült meggyőznie feleségét, hogy ne rúgja fel a döcögő házasságukat, hanem inkább próbálják meg helyrehozni.
“A férjem mérnök. Imádok odabújni hozzá, széles vállaira nem csak fizikai értelemben támaszkodtam, hanem lelkileg is. Azonban 3 év járás és 2 év házasság után bevallom, hogy elfáradtam. Olyan nő vagyok, aki nagyon igényli a törődést, a szerelmet, a szeretetet, az érzelmeket. Számomra a romantika olyan, mint másoknak a levegő, nem tudok élni nélküle. A férjem viszont teljesen az ellentétem. Számára az érzelmek nem annyira fontosak, a gyöngédséget, törődést sem igényli annyira, és sajnos a romantika bajnoka sem volt, ami miatt bizony kezdett kihűlni a kapcsolatunk. Ezért folyamatos gyötrődés után egyik nap bejelentettem, hogy el akarok válni.
“Miért”? – kérdezte. “Elfáradtam…már nem tarthat semmi és senki ebben a házasságban” – feleltem. Egész este egy szót sem szólt, elmerült a gondolataiba és még rá is gyújtott. Ez a viselkedése még jobban kiábrándított. Azt gondoltam: hogy íme, egy férfi, aki képtelen az érzéseiről beszélni. Egyik percben bejött a szobába és azt kérdezte: “Mit tehetnék azért, hogy meggondold magad?”
“Ha képes vagy meggyőzni a szívemet, hogy veled maradjak. Tegyük fel, hogy meglátok egy magas sziklafalon egy kis virágot, és arra kérnélek, hogy szedd le nekem, akár az életed árán is, megtennéd?”.
Nem válaszolt, azt mondta, hogy majd reggel megtudom a feleletét. Csalódtam most is benne. Másnap reggel nem találtam otthon, viszont a konyhaasztalon volt egy papírlap, amire a következőket írta: “Drágám. nem szedném le neked a virágot. Emlékszel, mennyi baj van a számítógépeddel, mert nem tudod rendesen használni? Nos, nekem vigyáznom kell az ujjaim épségére, hogy utána helyre tudjam hozni, amit te tönkreteszel. Emlékszel, hogy mi szokott történni akkor, mikor szinte mindig itthon felejted a kulcsaidat? Nos, nekem vigyáznom kell a lábaimra, hogy időben hazaérhessek, mert különben kint kell ücsörögnöd a lépcsőn. Mikor nincs kedved senkivel találkozni, kimozdulni, nekem vigyáznom kell a számra, hogy felvidítsalak, vicces történeteket meséljek, hogy jobb kedved legyen. Ezért, ameddig nem vagyok meggyőződve arról, hogy van egy ember, aki nálamnál jobban szeretne, nem szedhetem le a virágot neked, tudván, hogy meghalhatok, és nem lesz többé senki, aki rád vigyázna.”
A könnyeim csorogni kezdetek, de tovább olvastam az írását.
“Most, hogy elolvastad a válaszom, és ha elégedett vagy vele, akkor kérlek nyisd ki az ajtót, mert megfagyok. Hoztam neked friss kávét és a kedvenc zsömlédet.”
Rohantam az ajtóhoz, kinyitottam és ott volt. Kezében a zsömle és a kávé. Ekkor jöttem rá, hogy soha senki sem fog szeretni úgy az életben, ahogyan ő.”
