Az ember egyik fő tulajdonsága az, hogy érez. A Tied is. Érző lények vagyunk. És mivel nem létezik egyetlen, a lélek mélységeiben különálló ember vagy világ: együtt érzünk, és főleg – együtt érző lelkek vagyunk. Ha akarod, ha nem, ott leges legbelül: összetartozunk, össze vagyunk kötve.
Amikor az ember egy kis időre felhagy önnön sorsa és élete aktív elemzésével, amikor a figyelmét átprogramozza csupán befogadó és elfogadó jellegű megfigyelő módra, ezeregy világ kapuja nyílik meg előtte: embertársai világáé. Csak hallgass, és figyelj, és az emberek elkezdenek beszélni hozzád, mintha eddig csak terméketlen beszélgetésben lett volna részetek. Most hallod őket igazán, és látod is őket, úgy, ahogy eddig még soha. Biztos volt ilyen tapasztalatod, életed során. Elkezdenek megnyílni előtted és kinyílni. Ilyenkor valamilyen titok bukkan elő, ami nélkül eddig nem is igazán értetted meg a másik személy igazi valóját. Onnan ismered fel ezt a titkot, hogy amikor megérzed és lelki szemeid előtt összeállt a kép, lelkedben megfogalmazódik az az érzés, hogy ennek az embernek az élete és sorsa előtt alázatosan és tisztelettel fejet hajthatsz.
Kevesen vannak az életben, akik képesek tisztán fogalmazni, hogy mit is akarnak valójában és el is tudják mondani, hogy merre tart az életük. Mert az élet szálai valóban kifürkészhetetlenek. Azt mondják, hogy az ember tervez, az Isten végez, „csak játszik velem a sors”. De azt is mondják sokan, hogy „ez a sorsom”, „ez az én keresztem”, „ez volt a végzete”, „küldetése van”, stb. Csak éppen ez a sors, ez a küldetés és ez a végzet nagyon sokáig megfogalmazhatatlan marad és ismeretlen. Gyakran, csupán a bölcs öregkor visszatekintései adják meg a választ arra, hogy mi is „volt” a sorsom vagy végzetem, sajnos. Sokszor jártunk már úgy, hogy biztosak voltunk valami alapvető dologban az életünkben, például arról, hogy milyenek vagyunk valójában, hogy a helyünkön vagyunk, s minden hirtelen megváltozott s mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy mi hittük. A tudatos emberek élnek az életük és sorsuk változó jellegével és egyik fő erőforrásukká teszik azt. Választhatjuk azt, hogy élünk életünk magával ragadó változásaival, de választhatunk sorsot, végzetet? Honnan ismerjük fel a sorsunk vagy a végzetünk? Ki ez a híres sors, és mi közöm hozzá? …az örök kérdések.
Sorsunkkal kapcsolatos válaszainkat is megérezzük, ha nem sikerül magunkban, akkor mások segítségével. Amikor felszabadítjuk magunkban a megkötött, lekötött energiáinkat, ott kezdi a sorsunk is az aktív munkát. A számunkra igazán fontos információkat mindig megsúgják a fentiek, ha nem hallod belül, akkor küld valakit, aki megérteti veled, legtöbbször a sorstársadon keresztül.
Nincsen jó vagy rossz sors. Minden sors valamit szolgál, de nem a jót, se nem a rosszat: ha nem engem, akkor téged vagy minket, végső esetben önmagát. Csak az ember ítélkezik a sorsa felett, főleg, ha elfogadhatatlan és érthetetlen a számára, akkor bizony tényleg nehéz és fájdalmas vele élni, ha egyáltalán tud élni vele.. „Mekkora csapást mért rá a Sors” – fontolgatják egyesek, miközben sajnálkozásba vagy titkos megkönnyebbülésbe kezdenek. Ezt csak akkor érted meg igazán, ha egy kis időre is abbahagyod a saját sorsod feletti rágódást, odafigyelsz a másik ember történetére, életútjára, arra, amit megtapasztalt, igyekszel teljes egészében elfogadni azt, ítélkezés nélkül, nemcsak azt a darabkát, amit eddig ismertél, s talán megérted, hogy a be nem teljesedett sorsnak is van értelme és mennyire igazi, a sors „áldozatai” valóban nem áldozatok, hanem elengedhetetlen hozzátartozói egy belső közös rendnek.
Az utóbbi években, mintha felgyorsult volna az „idő”. Egyre többet hallani családi tragédiákról, ahol néha az egész család életét veszti autóbalesetben, vagy egészen fiatalok betegszenek meg ritka és súlyos betegségekben, megdöbbent ilyenkor a sors energiáinak erőssége, ami egész családok, közösségek összefonására szolgál. Egy láthatatlan szorító kapocs, ami sosem enged el, néha szülői gyengédséggel vezet, máskor meg kegyetlenül kiránt langyos komfortzónámból, rám zúdítva lélektépő fájdalmat és szenvedést vagy másvilági boldogságot. Egész generációkat, népeket magával sodorva, hiszen az én sorsomon kívül, ott van a „mi” közös sorsunk, családom sorsa, nemzetem, népem sorsa.
Óvakodtam attól, hogy azt írjam, hogy a sorsunk az, hogy beteljesítsük önmagunkat. Mert van, akinek nem ez a sorsa. Van, akinek az a sorsa, hogy beteljesítse az igazságot, hogy továbbadja a szeretetet, sőt, hogy lemondjon önmagáról és mások beteljesülését szolgálja. Sokak számára, a sors akkor válik a legtisztábbá és éltetővé, amikor benned is letisztul a „legyen meg a Te akaratod” igazsága. Van, akinek az a sorsa, hogy anya legyen, és bizony akad olyan anyai sors is, aki csak arra hivatott, hogy világra hozza gyermekét és elhagyja ezt az életet, és sorsa, élete mégsem maradt értelmetlen. Csendben, szótlanul, tudatlanul, néha azt sugalljuk egymásnak: „vidd tovább a sorsom”. Nehéz teher valakinek a sorsát magunkra vállalni, talán lehetetlen. Más sorsát élni nem lehet, csak tisztelni és fejet hajtani előtte, alázattal. Megkönnyíteni pedig úgy, ahogy tiszteletben tartom a sajátomat is.
Nincsen különálló sors, a sorsok egybefolynak, összetartoznak, akárcsak a lelkek. Megérintheted őket és megváltoztathatod őket. Akármilyen kis jelenlét belőled egy másik ember életében és sorsában, ha szeretetből fakad, képes megváltoztatni azt. Akkor értettem meg igazán embertársamat, amikor képes voltam látni őt teljes útvonalán, amikor összeállt a kép róla és az őt vezető belső- és külső energiáiról, amikor „találkoztunk”, úgy igazándiból, a szavak mögött. Ekkor már nemcsak úgy tudtam ránézni és lélekben jelen lenni vele, mint embertárs, hanem mint sorstárs életünk titkainak elfogadásában és megélésében.
Mi a te Sorsod, Kedves Olvasó? Ismered egyáltalán? És mikor volt bátorságod utoljára farkasszemet nézni vele? Mikor mutatta meg Önmagát? Ki választotta a Sorsodat? Szerinted kell ismerjük a Sorsunkat?
Birtalan Katalin
