Egyszerűen nem bírom elviselni ezt az egész karácsonyosdit. Sikítófrászt kapok!
Sikító frászt kapok, ahogy figyelem az embereket és önmagamat. A legszürkébb hétköznapjaimban is több volt a szeretet, mint most a „nagy nap” előtt.
Sikító frászt kapok, ha még bejön egy „áldott” üzenet. Pedig valahol, valaki a több százból, biztos komolyan is gondolta. Legalább egyszer az életében tényleg átélte, hogy mit jelent az hogy áldott. Nincs számomra semmi transzcendentális ezekben a napokban. Csak nyüzsgedelem és gerjedelem van benne. De az legalább jó bőven.
Gyertyát gyújtottam és csillapítgatom magam: „Holnapra elmúlik a sikítófrász, és megjön a várva várt langyos ünnepi hangulat. De kétlem ( …) Valahogy soha nem Szenteste kopogtatott be mifelénk a csoda. Pedig van, és hiszem, hogy létezik. Visszatérő vendég időnként. Jön, megáld, fejet hajtat aztán megy. Én meg engedem, mert csodára mindenkinek szüksége van. Ilyenkor enyhül a sikítófrászom és kitölti lelkem valamiféle élet ízű keser-édes csodás érzés.
Felettem a szomszéd lázasan porszívózik. Elképzelem, ahogy kényszeresen próbálja kiszippantani a porcicát a legrejtettebb zugokból is. Mert jön a Karácsony! Ha találkoznánk biztos bájolognék neki egy kicsit és közben azt gondolnám, hogy milyen szerencsés a porcica, hogy nem kell szürke és kelletlen létével ott gubbasszon a sarokban, miközben olyan tiszta lelkűvé vált a nagytakarítás alatt az egész család, pont most Karácsonykor.
Ahogy írom a sorokat előjött a szénanáthám is. Tényleg össze van zavarodva a lelkem és ettől a testem is sikítófrászos tüneteket produkál. Van valami ebben a germán medicinában. Azt hiszem épp egy belső konfliktus kellős közepébe csöppentél. Most már te is benne vagy nyakig. A sikítófrász ragályos nyavalya.
De a lelkem azt súgja hogy te mélyen legbelül mégis együttérzel. Ha őszinte vagy magaddal felismered, hogy van valami ismerős számodra is ezekben a sorokban. A sikítófrászban, a porcicában, a kényszeres Ünnepvárásban, az online áldásban, de leginkább szeretetlenségben, a szeretet éhségünkben, a tehetetlenségünkben.
Most csend lett bennem. Eszembe jutott egy pár soros vers:
„Csendnek foga van…
Harap rág csattan
Csupaszra simítja lelkem
Így láthatod bennem
Tiszta forrás tükrén
Hallgatás mélyén
Valódi Önmagam…”
