Az emberek rendkívül jól tudnak mesélni a múltjukról, de meglepően rosszul tudják elmagyarázni a jelent. Ha megkérdezed tőlük, hogy kik ők, elmondják, hol dolgoznak, mit tanultak, hány gyermekük van, melyik várost szeretik, mik a terveik a következő évre. De ritkán mondják el, hogy mi mozgatja meg őket belül, mi változtatta meg őket igazán, vagy mikor érezték utoljára, hogy igazán a saját életüket élik.
Ezek olyan kérdések, amelyekkel túl korán találkozunk ahhoz, hogy megértsük, és túl későn ahhoz, hogy elkerüljük őket. Először beszélgetésben halljuk őket, könyvben olvassuk őket, sőt, akár figyelmen kívül is hagyhatjuk őket, mert elvontnak tűnnek. Aztán egy nap, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, visszatérnek. Nem elénk, hanem bennünk. És magyarázatot követelnek.
„Te éled az életed, vagy az élet él téged?” – ez egyike azoknak a kérdéseknek, amit nem kell túlfilozofálni ahhoz, hogy szíven üssön. Csak őszinteség szükséges.
Vannak emberek, akiknek látványos az “életrajzuk” és üres az életük. És vannak olyanok, akikről soha senki nem fog írni, de annyira mélyen élik a saját létezésüket, hogy minden napnak, bármilyen hétköznapi is legyen, súlya van.
Vajon túl gyakran keverjük-e össze a mozgást az élettel. Mert mindig mozgásban vagyunk. Költözünk, munkahelyet váltunk, felújítunk házakat, projektekbe kezdünk, fejezeteket zárunk le, kipipáljuk a céljainkat. Az életünk események sorozatának tűnik, és kívülről úgy tűnik, hogy folyamatosan fejlődünk. De a mozgás nem mindig bizonyítja, hogy előrehaladunk. Néha csak egy elegáns módja annak, hogy elkerüljük az önmagunkkal való szembenézést.
Létezik egyfajta nyugtalanság, ami nem szenvedélyből, hanem félelemből fakad. A csendtől és a szünettől való félelemből. Attól a pillanattól való félelem, amikor már nincs mit tenned, és egyedül maradsz az évek óta halogatott kérdésekkel. Ezért töltjük tele a napjainkat. Nem azért, mert minden fontos, hanem azért, mert a köztük lévő szakadék elviselhetetlennek tűnik.
Talán nem a munka rabjai vagyunk. Talán annak az érzésnek a rabjai vagyunk, hogy az elfoglaltság miatt nem kell megkérdeznünk magunktól, hogy boldogok vagyunk-e.
A legcsendesebb módja az eltévedésnek
Az emberek nem tévednek el egyetlen nap alatt. Nincs olyan reggel, amikor arra ébredsz, hogy idegenné váltál önmagad számára. Ha ilyen egyszerű lenne, valószínűleg megállna az idő. Ez a veszteség végtelenül diszkrétebb.
Abban a pillanatban kezdődik, amikor először feladsz valami számodra fontos dolgot, azt mondva magadnak, hogy ez csak egy kivétel. Nem mész el egy utazásra, mert „most nincs itt az ideje”. Nem fogadod el ezt a kihívást, mert „először felelősséget kell vállalnod”. Nem mondod ki, amit érzel, mert „talán nem éri meg bonyolítani a dolgokat”. Minden feladás jogosnak tűnik.
A probléma nem maga a döntés, hanem az, hogy az emberek mindenhez hozzászoknak.
Olyan jól alkalmazkodunk, hogy az alkalmazkodás néha összekeveredik az identitással. Egy bizonyos idő után már nem tudjuk, hogy azért maradtunk-e egy helyen, mert szeretjük, vagy azért, mert nem tudunk mást elképzelni. Már nem tudjuk, hogy a hallgatásunk bölcsesség vagy beletörődés. Már nem tudjuk, hogy békében vagyunk-e, vagy csak nagyon fáradtak.
A pszichológusok az ember rendkívüli alkalmazkodóképességéről beszélnek. Ez az egyik legnagyobb erőforrásunk. Ennek köszönhetően éljük túl a veszteségeket, a változásokat és a fájdalmat. De ugyanez a képesség egy nyugtalanító paradoxont is rejt: olyan életekhez is alkalmazkodunk, ami nem jó nekünk.
Alkalmazkodunk olyan kapcsolatokhoz, ahol már nem látnak minket. Alkalmazkodunk olyan munkákhoz, ahol már nem tudunk fejlődni. Alkalmazkodunk a fáradtsághoz, amíg az jellemvonássá nem válik. Alkalmazkodunk az időhiányhoz, amíg elfelejtjük, hogy az időnk sosem volt hiány, csak mindig másnak adtuk.
Ez a modern élet egyik legkeményebb tragédiája. Nem az, hogy az emberek szenvednek, az emberek mindig is szenvedtek. Hanem az, hogy normálisnak tekintik azt, mintha örök hűséget esküdtek volna neki.
Olyan emberekkel találkoztam, akik szinte kifogástalan nyugalommal írták le az életüket. Stabil munkájuk, családjuk, nyaralási terveik voltak, időben kifizetett részletek. Minden rendben volt, és mégis, a sorok között mindig ugyanaz a mondat szerepelt, különböző formákban: „Nem tudom… olyan érzés, mintha valami hiányozna.”
Szerintem ez a „valami” nem a siker, nem a szerelem vagy a kaland. Az az érzés, hogy te vagy a saját életed szerzője, nem csak az irányítója.
Óriási különbség van a kettő között. Az adminisztrátor gondoskodik arról, hogy minden zökkenőmentesen menjen. Ő fizeti a számlákat, tartja az ütemtervet, megoldja a problémákat, és kézben tartja a dolgokat. A szerző ezzel szemben kellemetlen kérdéseket tesz fel magának. Irányt vált, amikor úgy érzi, hogy a történet már nem az övé. Vállalja a csalódás, a vesztés, az újrakezdés kockázatát.
Talán ezért élnek olyan kevesen igazán. Nem azért, mert nincs szabadságuk, hanem, mert a szabadság mindig felelősséggel jár. Könnyebb azt mondani, hogy a körülmények döntöttek helyetted, mint beismerni, hogy néha a kényelmet választottad az igazság helyett. Megnyugtatóbb az időt hibáztatni, mint beismerni, hogy voltak idők, amikor a biztonságot részesítetted előnyben az élettel szemben.
Nem kritikaként mondom ezt. Azért mondom, mert én is ebben érzem magam.
Voltak időszakok, amikor annyira jól megszerveztem az életemet, hogy nem maradt hely számomra. Minden órának volt célja, minden napnak egy listája, minden hétnek egy célja. Hatékony voltam. Felelősségteljes. Pontosan az a fajta ember voltam, akit a társadalom csodált.
És mégis, egy este valami olyan egyszerűt kérdeztem magamtól, ami lefegyverzett:
Ha holnap eltűnne minden kötelezettségem, vajon akkor is tudnám, ki vagyok?
