Egy levél Istennek azokra a napokra, amikor nem tudja, hogy mi történik veled, de ő bízik benned!
Tudd, hogy megpróbáltam! Megpróbáltam elfogadni és megérteni az érzéseimet, az összes kusza gondolatot a fejemben, meg akartam küzdeni a káosszal, az érzelmekkel, amelyek elárasztják a lelkem.
De nem értem, hogy miért nincs annyi erőm, hogy tovább tudjak menni! Miért nem tudom legyőzni a félelmeimet? Miért érzem úgy, hogy már nem bírom elviselni a nehézségeket? Nem értem, miért gyötörnek állandóan fura gondolatok! Nem értem, mi a baj velem!
Tudom, hogy ki vagyok, tisztában vagyok az elvárásaimmal, elméletileg azt is tudom, hogy mit kellene tennem. Szeretem és szépnek látom a világot, legbelül kedvesség van a lelkemben, tudom, hogy a boldogság bennem és velem kezdődik. Tisztában vagyok vele, hogy tovább kell lépnem, de nem értem, hogy miért ragadtam bele ebben a fájdalmas jelenbe.
Azt sem értem, hogy miért repítenek vissza az emlékeim a múltba, egy-egy fájó pont olyan elevenen ébred fel bennem, hogy nem tudom, mit kezdjek vele. Nem értem, hogy miért bántom magam negatív érzésekkel, nem értem, hogy miért fáj annyira, hiszen állandóan emlékeztetem magam, hogy erős vagyok.
Tudom, hogy csodálatos jövő vár rám, tudom, hogy még most sem veszed le rólam óvó pillantásod, amikor annyira nehéznek és szomorúnak látok mindent. Tudom, hogy egy nagyszerű tervvel készültél számomra. És azt is tudom, hogy nem adsz több terhet, mint, amennyit elbírok. Ó, Istenem, miért nem tudom legyőzni a lelki fájdalmakat? Miért nem tudom elfogadni azt, ami megtörtént, hogy tovább léphessek? Miért bántom magam? Miért nem tudok a kicsi, de csodálatos dolgokra összpontosítani?
Bízom benned, vigyázz a lelkemre, emeld ki a szívem a szomorúságból! Engedd, hogy teljes szívvel tudjam élni azt az életet, amit nekem szántál, hogy én is jobban tudjak bízni és hinni!
