Arról, hogy az ókorban és középkorban milyen higiéniai és mosakodási szokások éltek már számtalanszor hallottunk. Az angol és francia királyi házak üdvöskéi gyakran hosszú pálcáikat fejbőr vakaró tűként használták, ugyanis a hajmosás nem volt heti rendszerességű, és bizony gyakran eltetvesedtek. Lássunk további hasonló tényeket a higiénia történelméből!
A görögökről és rómaiakról tudjuk, hogy előszeretettel áztatták magukat pompázó fürdőkben, de nem csak a nemesi családok tagjai, de ugyan úgy a köznép is. Sőt, a zsidó vallás is számos rituális tisztálkodást ír elő, és a török fürdőkultúra is több, mint legendás (gondoljuk csak a Pesten a török uralom idején épült számos fürdőre). Mindezek mellett a középkori fürdéskultúra ennek a közelébe sem ér, hisz akkoriban úgy hitték, a pestist maga a fürdés okozza. Bethlen Miklós a következő képen fogalmazott a 17. században:
„Ritkán fürödtem, kivált hideg vízben; lábamat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a kezemet is hideg vízzel mostam; kezemet gyakran, de orcámat hacsak valami por, sár vagy valami gaz nem érte – sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenként rabságomig a szakállamat elborotválta. A fejemet talán 25 esztendeje van, hogy meg nem mosták.”
Vízvezeték híján ezekben az időkben, főleg a köznép soraiban, ún. “macskamosdás” volt a leginkább elterjedt, azaz kevés vízzel mosdottak reggel, kezet mostak étkezés előtt és lábat lefekvés előtt, de kifejezett fürdés csak ritkán volt a napi program része. A lányok és asszonyok a felkelés után rögtön arcot-kezet mostak és megfésülködtek, míg a férfiak legfeljebb újaikkal rendezgették el hajukat és bajszukat. Hajat a fiatalok hetente, kéthetente, az idősebbek pedig havonta vagy ennél is ritkábban mostak.
Bevett szokás volt Székelyföldön, hogy az ideálisnak mondott barna hajszínt diófalevél főzetével próbálták megközelíteni, majd zsírral vagy dióolajjal kenték be. A göndörítést egyszerűen vizes fonással érték el, melyet sok helyen még cukros vízzel is “fixáltak”.
Vidéken leginkább a vasárnapi istentisztelet előtti testi (és persze lelki) megtisztulás volt az előírt, ilyenkor egész testüket és hajukat is megmosták, körmöt vágtak, megborotválkoztak, sőt, tiszta fehérneműt is vettek (ez különlegesnek számított!). Az ehhez hasonlatos mosakodások alkalmával jellemzően kevés vizet használtak fel, sőt, gyakran az egészen egy vízben fürödtek le.
A modernizálódást követően is csak nehezen töltötte be a fürdőszoba a funkcióját, ugyanis a víz és helyiség kifűtése továbbra is gondot okozott. Ezért akik esetleg fürdőszobával is rendelkeztek, gyakran továbbra is a konyhában tisztálkodtak. Az idővel megjelenő kenceficék és tisztálkodó szerek szintúgy nehezen lettek elfogadott kellékek, ugyanis az illatos nőket erkölcstelennek, feslettnek tartották, és könnyen kiközösítették.
A világ mára nagyot fordult. Vezetékes víz, bojlerek, szappanok. Mind abban segítenek, hogy rendszeresen és alaposan mosakodjunk, méghozzá erőfeszítések nélkül. Számunkra az már természetes, hogy 2 samponunk, 2 tusfürdőnk, több parfümünk, dezodorunk, balzsamunk és egyéb krémünk van a fürdőszobába, de 100 éve a kizárólagos arcmosás és disznózsírtól fénylő haj volt a magától értetődő.
