Évek hosszú során keresztül, mindent megtettem, hogy tökéletesnek tűnjek mások számára. Nehézségek? Problémák? Soha nem engedhettem meg ezeket magamnak!
Mert egy tökéletes ember soha nem hibázhat, nem fáradhat el, és mindig mindent tudnia kell! Mivel olyan környezetben töltöttem a mindennapjaim, ahol a külsőségeken volt a hangsúly, minden erőmet és energiámat ebbe fektettem.
Én szerettem volna lenni mindig a legszebb, a legcsinosabb, és a legjobban öltözött, és ezáltal, szinte észrevétlenül belehajszoltam magam a „tökéletesség labirintusába”, melyből aztán nagyon nehéz a kivezető út. Ennek az én maximalizmusomnak talán a neveltetésemben keresendő a gyökere, hiszen az én korosztályomat úgy nevelték, mindig minden téren a lehető legtöbbet teljesítse. Így aztán egy idő után, a maximalista személyem már azt sem vette észre, hogy a közösségi hálóra feltöltött képeimet, a tökéletesség érdekében, feltöltés előtt photoshoppolni kezdtem. (kiretusáltam).
Azonban az élet szerencsémre, még ha durva módon is, de hirtelen kiragadott ebből a végeláthatatlan labirintusból, és megmutatta a helyes, a követendő utat számomra. Ma már úgy érzem, hogy az Teremtő ajándéka volt az, hogy rádöbbenhessek, hogy úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok, minden erőfeszítés nélkül.
Megtanultam elfogadni önmagamat, és szeretni olyannak, amilyen vagyok. Megértettem, hogy nem kell másnak és főleg tökéletesnek mutatnom magam a külvilág számára. Rájöttem, hogy nincs semmi szégyellnivaló abban, ha tévedtem, hogy nekem is lehetnek rossz napjaim, esetleg rossz döntéseim. És megértettem, hogy nincs szükség a képeim retusálására, és igenis büszke lehetek a küzdelmes évek rajzolta szarkalábakra a szemeim körül. Mert ez az én valódi személyem!
Ma már büszkén vállalom azokat a fotókat is, ahol nem ül széles mosoly az arcomon, hiszen az élet tartogat számunkra rosszabb pillanatokat is.
Mindezt azért osztottam meg veletek, hogy tanulva az én esetemből, igyekezzetek minden körülmények között felvállalni önmagatokat és ne kergessétek a tökéletesség illúzióját, mert bizton állíthatom, hogy nem létezik. Engedjétek, hogy barátaitok, embertársaitok a valódi „éneteket” ismerjék meg, felvállalva azt is, hogy néha mennyire esendőek, sebezhetőek vagytok, és meglátjátok, hogy ily módon sokkal több igaz barátot szerezhettek.
