Egy esendő, hibákkal rendelkező nő, amilyen én vagyok, férjhez ment egy esendő, hibákkal rendelkező férfihoz. Három gyerekünk született, akik közelről sem tökéletesek, mégis csodás kisemberek. Hét évvel ezelőtt, a férjemmel részt vettünk egy tanfolyamon, ahol leendő szülőket “képeztek” volna belőlünk. Az oktatónk egyik alkalommal megkérdezte a csoportot, hogy emelje fel a kezét az, aki még eddig sohasem cserélt pelenkát. Csak mi ketten lendítettük magasba a kezünket. Egymásra néztünk, és elmosolyodtunk. A meg nem született gyermekünk nem tudta még, hogy mi vár rá, ha ez a két ember fogja felnevelni őt, viccelődtünk.
Ennek ellenére ma már három csemeténk van. Ha valami örömet okoz a gyerkőcöknek, akkor támogatjuk őket, bátorítjuk, hogy csinálják végig. Ha ez sikerül nekik, akkor nagyon büszkék vagyunk rájuk. A célunk, hogy jó emberekké váljanak, akiknek nem számít a másik ember bőrszíne, szexuális beállítottsága, vagy szociális helyzete.
A családunkban az a mottó, hogy minden emberhez jónak kell lenni. Nemrég egy eset megerősített bennünket, hogy az, amit csinálunk helyes. A hatéves kisfiam tanítónője egy értesítőt küldött haza, miszerint a gyerekemet megválasztották az osztály “Jó polgárának”, mert mindenkihez jó, segítőkész, aki türelmes még a kis Gabrielhez is.
– Ki ez a Gabriel? – kíváncsiskodtam.
– Egy autizmusban szenvedő osztálytársam. Gabriel jó barátom, sok vicces, néha fura dolgot csinál, de mivel meséltetek egy kisfiúról, aki szintén autista, megtanultam, hogy mivel jár ez a rendellenesség, ezért vigyázok rá, hogy ne bántsák, és vannak közös játékaink is.
Épp mosogattam, közben a szemem sarkából kicsordultak a könnyeim.
– Gabriel kedvenc színe a szivárvány, hihetetlen, hogy nem egy színt szeret, hanem önmagában a szivárványt – mesélte lelkesen a hatéves.
Büszke voltam rá, nagyon. A világnak szüksége van jó emberekre, ezért rajtunk is múlik, hogy milyen generáció lesz a következő.
