Tizenhárom évvel azután, hogy az utcán hagyta gyermekét, az anya felbukkan az örökbefogadók küszöbén, de életre szóló leckét kap. Néhány nappal később a sors megmutatja neki, milyen nehéz úgy élni, hogy senki sem törődik veled, és nem tudod eltartani magad…
Sheila 65 éves volt, amikor férjével, Floyddal, sétálni mentek, és észrevettek egy magányos, zavart kisfiút az utcán. A gyerek sírt, és nem volt körülötte senki, aki megvigasztalhatta volna. Úgy tűnt, hogy eltévedt. Az asszony és férje odamentek a gyermekhez, hogy megnézzék, hogyan tudnának segíteni rajta. „Jól vagy, édesem? Hol van az anyukád?” – kérdezte Sheila. A fiú, aki négy év körülinek tűnt, csak bólintott. Sírt, és csak annyit mondott: „Viszlát, fiam.” Ekkor a nő rájött, hogy a fiút elhagyták.
Pillanatnyi döntés volt, de ezt tartotta helyesnek: Sheila magához vette a gyermeket, és hívta a rendőrséget. „Tudom, hogy félsz, édesem, de minden rendben lesz. Sheila vagyok, és segíteni fogok neked, oké?” – szólt bátorítóan a gyermekhez. A fiú, akit Roynak hívtak bólintott, és lassú léptekkel elindultak a házaspár otthona felé. Hamarosan megérkezett a rendőrség, Sheila pedig elmesélte nekik a részleteket. „Ezt a cetlit találtuk a zsebében: ’Nem tudok tovább gondoskodni a gyermekemről. Jobb neki nélkülem. Sajnálom, Roy’” – állt az üzenetben.
A hatóságok elindították a keresést, hogy megtalálják a szülőanyját, a gyermeket pedig árvaházba helyezték volna el. De amikor Roy meghallotta, milyen sors vár rá, újra sírni kezdett: „Árvaház? Nem! Anyukám azt mondta, hogy oda kerülnek azok a gyerekek, akik nem jók” – borult ki a gyermek.
Sheila sem értett egyet. Ezért a legnemesebb tettre szánta el magát: felajánlotta, hogy Roy nevelőszülője lesz, míg elő nem kerül az édesanyja. „Ha nem találjuk meg, akkor mindent megteszek, hogy legálisan örökbe fogadjam” – határozta el az asszony, a kisfiú életéért aggódva.
Roy szülőanyját sosem találták meg a rendőrök, így az idős házaspár állta a szavát: örökbefogadták a kisfiút. A saját gyermekeik már régen felnőttek, ezért Sheila és Floyd nagyon örült, hogy ismét gondoskodhat valakiről. Roy a házaspár minden szeretetét és támogatását élvezte, úgy nevelték, mintha a saját unokájuk lenne, ezért pedig nagyon hálás volt nekik, és örült, hogy rájuk talált.
Szerény életet éltek, de igyekeztek mindent megadni a kis Roynak, amire csak szüksége lehetett. Minden hétvégén elmentek a parkba, együtt játszottak a pályán, és még piknikeztek is. Hét közben Sheila és Floyd segítettek a kisfiúnak a házi feladatokban, és mindig együtt vacsoráztak. Roy azonban továbbra sem tudta feledni a szülőanyját. Gyakran elgondolkodott azon, hogy hol lehet, és még irigykedett is azokra a gyerekekre, akiknek lehetőségük volt arra, hogy igazi szüleikkel nőjenek fel.
Tizenhárom évvel később, amikor Roy 17 éves volt, szokatlan dolog történt. A szülőanyja hirtelen megjelent náluk. Kifogástalan öltözékben, dizájner ruhákban szállt ki egy nagy, páncélozott terepjáróból, amelyet a fia eddig csak filmekben látott. Roy édesanyjaként mutatkozott be, amitől nemcsak a gyermek, hanem a házaspár is megdöbbent.
„Az elmúlt években keményen dolgoztam, remélve, hogy jobb életet élhetek. Most már van elég pénzem, és el tudom tartani a fiamat. Most mentem férjhez egy milliomoshoz, és úgy döntöttünk, hogy hazahozzuk a fiamat” – magyarázta Lisa, a bűvkörébe vonva az anyai szeretetre éhes fiút. Ezt hallva, Roy gondolatai elkalandoztak. Ha gazdag édesanyjával élne, minden olyan luxusban részesülne, amit csak az osztálytársainál látott. Megvehetné az összes legújabb kütyüt, és megengedhetné magának az összes ruhát és cipőt, amire annyira vágyott. A mostohaszülei ezt sosem tudnák megadni neki.
Sheila, mintha csak olvasott volna Roy gondolataiban, a fiúra nézett, és elmosolyodott. „A te döntésed, édesem” – mondta, majd sírni kezdett. Bár nagyon szerette Royt, tudta, hogy nincs joga elvenni őt az anyjától, ha vissza akar térni hozzá. Roy ekkor odament Lisához, és azt mondta: „Veled akarok lenni. Te vagy az anyám, és a gyerekeknek az anyjukkal kell felnőniük, olyan anyákkal, akik szeretik és védelmezik a gyerekeiket…”. Lisa hízelgő volt. Nem hitte el, hogy ilyen könnyű dolga lesz.
Roy azonban így folytatta: „De hogyan bízhatnék meg valakiben, aki az utcán hagyott, abban a reményben, hogy valaki más majd felvesz és biztonságba helyez? Az utcán hagytál, mint egy kóbor kutyát. Nem, nem vagyok hajlandó veled menni. Tudom, milyen az, amikor egy anya szeret, és nem miattad. Azzal a személlyel maradok, aki megmentett, aki befogadott, és aki azzá nevelt, aki ma vagyok” – fogalmazott Roy, és Sheila felé sétált. Aztán megölelte az asszonyt.
Lisának nem volt más választása, mint elfogadni a helyzetet. Összetört szívvel távozott, de másnap visszatért, hogy átadjon a fiának egy tekintélyes összegű csekket. „Ez minden, amim van. Szörnyen érzem magam, hogy otthagytalak az utcán, és úgy érzem, tartozom neked. Kérlek, fogadd el a pénzt, és építs fel belőle egy szép jövőt” – javasolta Lisa, mielőtt távozott. Roy elfogadta a pénzt, de úgy döntött, hogy nem csinál vele semmit.
Néhány nappal később újabb fordulat következett be: a fiú biológiai anyja visszatért, hogy elmondja, a milliomos férje beadta a válókeresetet, amikor megtudta, hogy ő a gyermekének adta a megtakarításait. „Nincs hová mennem. Az utcán koldultam, de úgy érzem, nem tartozom ide. Elköltözöm egy másik városba, és ott kezdek új életet. Csak még egyszer utoljára látni akartalak” – vallotta be szomorúan Lisa.
Roy Sheilára nézett, aki helyeslően bólintott. „Most már tudod, milyen az, amikor az utcán maradsz üres kézzel. Te is ugyanezt tetted velem” – világított rá a valóságra a fiú. „De én nem vagyok önző gyerek. Engem nem így neveltek. Anyám arra tanított, hogy segítsek a rászorulókon, ezért nyújtok neked segítő kezet” – folytatta Roy, és kicsit szélesebbre tárta az otthonuk ajtaját.
„Egy ideig itt maradhatsz velünk” – ajánlotta fel Sheila is a segítségét. Miután berendezkedett új otthonában, Lisa munkát talált egy helyi étteremben, és elkezdett pénzt keresni, hogy eltartsa magát. Ezután összeszedett még több pénzt, kibérelt egy közeli lakást, és beköltözött. Mindeközben továbbra is tartotta a kapcsolatot Royjal és az örökbefogadó szüleivel.
A lassan nagykorúvá cseperedett kisfiú úgy döntött, itt az ideje felhasználnia a pénzt, amit a szülőanyjától kapott. A szép jövője helyett olyan gyermekeknek adományozta, akiket elhagytak a szüleik – akárcsak őt. Sheilával és Floyddal élt, és keményen tanult, hogy később jó állást kapjon. Felnőttként, ő gondoskodott a nevelőszüleiről. Elvitte őket kirándulni és ebédelni, amikor csak tehette. És amikor saját gyermekei születtek, őket is ugyanabban a szellemben nevelte, melyet Sheilától és Floydtól tanult.
Roy végül képes volt megbocsátani Lisának is. Ők ketten sosem kerültek túl közel egymáshoz, de a fiatalember gondoskodott arról is, hogy a szülőanyja kényelmes és békés életet éljen.
