Az elmúlt napok egyikén találkoztam egy rég nem látott barátommal. Rám nézett a nagy szemeivel, és közölte, hogy mennyire meg vagyok változva és még mindig milyen szórakozott, jókedélyű vagyok, akárcsak gyerekkoromban.
Ez szöget ütött a fejemben, és a gyermeki énemen kezdtem el töprengeni, hiszen attól még, hogy felnőttünk, mindig marad a lelkünkben egy adag gyermek, ami szerves részét képezi az identitásunknak, személyiségünknek.
Olyanok vagyunk akárcsak egy üres füzet: amikor megszületünk, évről évre a füzet lapjai elkezdenek betelni. Ahogy cseperedünk, fogunk hibákat elkövetni, mert ez a felnőtté válás első lépcsőfoka. Van akinél ez korán elkezdődik, másnál később történik meg. És kezdetét veszi az állandó harc a lelkünk mélyén lakozó gyerek és a felnőttek világát átszövő megfelelések, szokások között.
Ahhoz, hogy jól érezzük a bőrünkben magunkat, időnként kopogjunk be a szívünkbe, hívjuk ki gyermeki énünket játszani, mókázni, öleljük át, szeretgessük, mert ettől megnyugszunk.
A meditáció során a legkönnyebb megszólítanunk gyermeki énünket. Csendesedjünk el, lélegezzünk mélyeket és teremtsünk kapcsolatot vele, aki egykor sokat játszott, kacagott, szórakozott. Mondjuk el neki, hogy milyen gyönyörű, okos, talpraesett kisember.
Ezen gyakorlat révén életünk sokkal harmonikusabbá válik. Próbáljuk ki!
