A hit talán az emberiség legösszetettebb és legmélyebb misztikuma, ami a felfogásunkat, gondolatiságunkat övezi, és végig kísérte évezredeken keresztül. A hit velünk együtt fejlődik, hiszen minél jobban elmélyülünk magunkban, minél inkább közelebb kerülünk önmagunkhoz, annál erősebb hitrendszer alakul ki bennünk, amely egyfajta választ, megoldást, biztonságot ad az élet kihívásaival szemben.
A hit legtöbb ember számára a vallási, egyházi hittel áll kapcsolatban, vagy pedig a közösség által éltetett tradíciókkal. Az igazi hit viszont nem tévesztendő össze a meggyőződéssel, miszerint Isten meggyőződésünk szerint mindenható, mindent tud rólunk, így a tanításai szerint kell élnünk.
Az igaz hit nem a meggyőződéseinkből áll, hanem egy olyan ősi érzésből, amit nem lehet szavakkal leírni. Ha valamiben hiszünk, akkor azt érezzük, hogy lelkünk nyugalomra talált, egyensúlyban van önmagával és a környezetével is.
Az, ha valakit kioktatunk a hitről, nem más, minthogy rázúdítjuk arra az emberre a meggyőződésünket, ami igazából a teljes hitünk hiányáról tanúskodik, hiszen megkérdőjelezzük egy másik ember létét, felfogásvilágát.
Paradoxon az is, ha azt gondoljuk magunkról, hogy van hitünk, mégis reménnyel tölt el bennünket az, ha egy bizonyos személy ott van mellettünk, akire támaszkodhatunk. Hogy lehet igazi hitünk, ha szükségünk van reményre, törődésre?
Hinni valamiben azt jelenti, hogy képesek vagyunk a félelmeinken úrrá lenni, és hogy ne veszítsük el a fejünket, ne essünk kétségbe még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben sem.
