A földi élet legtöbbször a legszélsőségesebb esetekben is megtalálja a módját annak, hogy kifejlődjön, ám néhány kivétel azért akad. A Chile és Peru területén található Atacama sivatag jó eséllyel pályázik a Föld legkietlenebb helye titulusra, hisz a földgolyó egyik legszárazabb területén előfordult, hogy ötvenévente esett az eső.
A sivatag hossza 100 kilométer, átlagos szélessége 160 kilométer. A 15 millió éves sivatag 50-szer szárazabb a kaliforniai Halál-völgynél, ezért a 6800 méteres hegyeken egyáltalán nincsenek gleccserek. Az átlagos csapadékmennyiség a chilei Antofagastanál 3 milliméter évente, bár a sivatagnak vannak olyan területei, ahol még sohasem jegyeztek föl esőt, és a legtöbb helyen is csak évszázadonként kétszer-háromszor esik.
Ennek ellenére az Atacama sivatag nem teljesen kihalt pusztaság, ugyanis egyes mikroorganizmusok találnak elegendő vizet a túléléshez, igaz nem a földfelszínen, hanem jóval alatta.
Jocelyne DiRuggiero, a John Hopkins Egyetem mikrobiológusa szerint lenyűgöző, hogy ezek a négymilliárd éve megjelent organizmusok mennyire képesek voltak alkalmazkodni a rendkívül nehéz életkörülményekhez. 2012-ben spanyol és chilei kutatók mikroorganizmusok valóságos oázisát fedezték fel két méterrel a sivatag alatt.
A vizsgálatok során egy úgynevezett életjelkereső detektort használtak, amelyet a jövőbeni marsi expedíciók számára fejlesztettek ki. A készülékben található chip, 450 antitestet tartalmazott, ezek pedig különböző biológiai anyagok – cukrok, fehérjék, DNS – azonosítására szolgáltak. A berendezés segítségével a kutató baktériumok és archeák, vagyis ősbaktériumok jelenlétét észlelték két méter mélyen. Az ötméteres mélységből vett mintákban pedig elektronmikroszkóp segítségével le is fényképezték a mikroorganizmusokat, ráadásul egy kis víz segítségével életre is keltették a baktériumokat.
