Akár mennyire is furcsán hangzik, de amikor sajnálunk valakit, akkor istentelenek vagyunk. Mert mi is a sajnálat? A sajnálat egy fájó, tehetetlenség érzése valahol a szívünk tájékán, ami abból fakad, hogy nem tudunk szeretett embertársunkon segíteni.
A sajnálat azt sírja nekünk, hogy mi nem vagyunk képesek érdemben tenni őérte, aki szenved. Ez az érzés megköt és akarva-akaratlanul kizárja annak a lehetőségnek az elismerését, hogy csak eszközök vagyunk és az igazi Segítség fentről jön. Ezáltal válunk istentelenné. Persze ettől a Segítség megérkezhet, de azt nem fogja majd követni a hála érzete a Legfelsőbb iránt, ezért ez az élethelyzet sem töltötte be az élethelyzetek örökös szerepét: vagyis, hogy általuk tanuljunk, tapasztaljunk és fejlődjünk. Ezzel szemben az amúgy sajnálatunkat kiváltó szituációkban tehetünk mást is: imádkozhatunk és meditálhatunk Istenre.
Legyen meg az Ő Akarata, vigasztalja a szenvedőt és adja meg nekünk a legjobb képességet, hogy eszközökként megtehessük a magunk feladatát az adott élethelyzetben. Ha el tudjuk fogadni azt a rációval nehezen bizonyítható tényt, hogy Isten végtelenül jobban szeret minket, mint ahogy azt mi egymás között emberekként megtehetnénk, akkor a sajnálat hálává oldódik szívünkben. A sajnálat legextrémebb, legistentelenebb és sajnos leggyakoribb formája az önsajnálat. Az önsajnálat az egó egyik kedvenc étke. Távolról kerüljük.
Puskás Attila
