Ahogy a Földünk egyre több területét sikerült az emberiségnek feltérképeznie, úgy hódította meg a világot a globalizáció is. Az áruforgalom behálózta a kontinenseket, és a világ minden szegletébe eljutott, még ha az hónapokig tartó utazásokat is jelentett. Ennek egyszerűbbé tételére, a tengereket és óceánokat összekötő kanálisok megépítése létfontossággá vált. Így született meg a Panama-csatorna, a bolygó egyik legjelentősebb átkelője, mely 1914 óta még ma is gőzerővel üzemel.
Ahogy az ipari forradalommal az Egyesült Államok fejlődésnek indult, úgy merült fel a politikusokban és közgazdászokban az elv, miszerint sürgősen létre kell hozni egy összeköttetést Észak- és Dél-Amerika között. Egyértelmű volt, hová kell megépíteni a csatornát, ami összeköti a Csendes- és az Atlanti-óceánt, a cél pedig az volt, hogy minél előbb, az idő és a szállítási költségek csökkentése érdekében.
A Panama-csatorna körüli munkálatok előzményei
A projekt témája jóval a megépítése előtt felmerült már. Pontosabban 1534-ben, V. Károly idejében is megfogalmazódott egy csatorna létrehozásának elve, ami megkönnyítette volna a kapcsolatfelvételt Európa és az akkoriban ígéretesnek vélt Peru és Ecuador között. Ennek ellenére, sosem léptek a tettek mezejére egyszerűen azért, mert abban az időben még nem volt akkora gazdasági jelentősége, és a szükséges technológia sem létezett, mely lehetővé tette volna a két óceán összekötését.

A helyzet a XIX. században változott meg, amikor a jelenlegi Panama benépesült, iparágai lettek, és megépült a Panama-vasút is, mely fontos szerepet töltött be a csatorna létrehozásában. Gyakorlatilag a sínek lefektetéséhez szükség volt a térségben lévő sűrű erdők felszámolásához, és ez jelentősen megkönnyítette a későbbi csatornaépítést.
A franciák kudarca
1877-ben a francia tengerészek és mérnökök felfedezőútra indultak a térségben. Már volt tapasztalatuk a hasonló munkálatok terén, a Közel-Kelettel összekötő Szuezi-csatorna révén. 1881 január elsején hivatalosan is megkezdték az építkezést a Panama-tartományban, mely akkor még Kolumbia részét képezte.
Első látásra, Szuezhez képest ez a projekt egyszerűbbnek bizonyult, mivel sokkal rövidebb volt. De nagyjából ez volt az egyetlen előnye. A zónában lévő esőerdők, az éghajlat és a zsilipek szükségessége a Panama-csatornát a kor egyik legbonyolultabb építményévé tette. Ennek dacára, a franciák nem hátráltak meg. Hozzáláttak a híres kanális kivitelezéséhez, de megpróbálták elkerülni a zsilipek használatát.

Csakhogy a munkálatok egyik pillanatról a másikra csaptak át egy túlélésért folyó harccá: az esős évszakban a Chagres folyó életveszélyes volt, hatalmas sodrással, ezért ha egy munkás véletlenül beleesett, az minden bizonnyal a halálát is jelentette. Ráadásul az őserdők hemzsegtek a mérgeskígyóktól és betegségeket hordozó pókoktól, rovaroktól. A malária, a sárga láz, és egyéb kórok nagyjából 200 munkás életét követelték havonta, 1884-ben. Egyes adatok szerint, a munkálatok kezdetétől azok befejezéséig, azaz 1914-ig, több mint 25 ezren vesztették életüket a csatorna megépítése közben.
Az Egyesült Államoknak felcsillant a szeme
Bár a franciák kétségtelenül remek munkát végeztek, 1889-ben a befektetők mégis elbizonytalanodtak a projektet illetően, és leállították az építkezést. A munkások kivonultak, és mindent úgy hagytak, amennyire jutottak. Az amerikaiak viszont nem adták fel ilyen könnyen, mivel óriási lehetőséget láttak a tervben.
Eredetileg egy saját kanális megépítésén gondolkodtak Nicaraguában, de a rövidebb panamai szakasz, illetve a franciák által már kitaposott út csábítóbb volt. Ezért az USA segített Panamának, hogy vívja ki a függetlenségét, melyre 1903. november 3-án sor is került. Ezzel pedig megteremtette magának a lehetőséget arra, hogy megépítse a csatornát, és korlátlan ideig biztosítsa annak katonai ellenőrzését és működtetését. Nem minden panamai értett egyet ezekkel a feltételekkel, de már késő volt. Az Egyesült Államok teljes gőzzel beszállt a híres csatorna megépítésébe.

A Panama-csatorna, egyike a világ 7 ipari csodájának
Az USA 1904 május 4-én vette át a munkálatokat. A franciáktól „megörökölték” a helyi munkások mellett a térségben lévő épületegyütteseket, a létfontosságú infrastruktúrát és a felszereléseket is. Annyit azért érdemes ehhez hozzátenni, hogy a nagyrészük katasztrofális állapotban volt.
Ahhoz, hogy sikerrel járjanak, elsősorban jól meg kellett szervezniük a munkálatokat. A franciáknak nem volt stratégiájuk, a hatékonyság hiánya és a korrupció miatt. Ennek értelmében tehát, előbb felújították a régi épületeket, majd újakat emeltek a dolgozók számára. Munkások ezreit telepítették oda Amerikából, a hatóságok pedig kényelmet és biztonságos munkakörülményeket biztosítottak a számukra, ami lényegesen eltért attól, amit a franciáktól kaptak. Harcoltak a gyilkos szúnyogok ellen, és az épületek nyílászáróira szúnyoghálókat szereltek. Emellett több szúnyogriasztó készítményt is a rendelkezésükre bocsájtottak, hogy minimálisra csökkentsék a malária veszélyét. De még így is, hogy a betegségeket kizárták, sokan meghaltak az építkezés során.

Mivel egy rendkívül összetett projektről volt szó, az amerikaiak eldöntötték, nem lépnek a franciák nyomdokaiba. Amikor a vezető mérnök, John Frank Stevens szembesült azzal, mire képes a Chagres folyó az esős évszakban, kijelentette, a francia módszer teljesen fenntarthatatlan. Ezért egy olyan hajózási rendszert dolgozott ki, ami a járművek fel- és leemelésén alapult.
Ennek az elképzelésnek az eredményeként született a Gatún víztározó és a világ legnagyobb mesterséges tava, a Gatún-tó. A zsilipek feltöltésére a vizet ebből a tóból nyerték, ami a gravitáció hatására mozgásba lendítette a hatalmas szivattyúkat, illetve kapukat. Bár sokak tiltakoztak a módszer ellen, Roosevelt elnök teljes mértékben megbízott Stevensben, és engedélyezte a tervét. Utólag a mérnök beadta a felmondását, de akkor már a munkálatok javában zajlottak. Három ásatási részleg dolgozott a gát megépítésén, a zsilipeken és a víztározón. Talán ez volt a legnehezebb feladat, mely valójában egyesítette az összes szerkezetet, és csatlakoztatta a Gatún-tóhoz, ami által megvalósulhatott maga a Panama-csatorna.

A felavatás
Az építkezés hivatalosan 1914-ben zárult le, az átadásra pedig 1914. augusztus 15-én került sor, amikor az SS Ancon teherhajó megtette az első útját a Panama-csatornán, ezennel felavatva az útvonalat. Az Egyesült Államok közel 500 millió dollárt költött a terv megvalósítására, ami nagyjából 13 milliárd dollárt jelent ma. A projekt annyira nagyszabású volt, hogy még napjainkban is vezető pozíciót tölt be az USA által kivitelezett építkezések listáján.
A Panama-csatorna 82 kilométer hosszú, szélessége pedig 150 és 300 méter között váltakozik. Azzal, hogy megépült, egy hajóút New Yorkból a kontinens másik oldalán lévő San Franciscóba 9500 kilométerre csökkent, az addigi 22.500 kilométer helyett! Egy hajó közel 9 óra alatt halad át a csatornán, melyet évente nagyjából 14 ezer vízijármű vesz igénybe. 2016-ban a térségben bővítési munkálatokat hajtottak végre, hogy eleget tegyenek a felfokozott víziközlekedés igényeinek.
Bár több mint 100 év telt el azóta, hogy a Panama-csatorna üzemel, még ma is létfontosságú a világkereskedelem szempontjából. Nem utolsó sorban pedig jelentős bevételi forrás a panamaiaknak, akik évente közel 2,5 milliárd dollárt nyernek általa.


