Ha megbocsájtok, olyan, mint amikor pofon vágnak és én a másik arcom is odatartom. Ott kezdődik (mert nem egy pillanat alatt történik…), amikor büszkeségemet félretéve, egómat leültetem szépen a kisszékre és elkezdem tanítani. Mikor el tudok vonatkoztatni önmagamtól és képes vagyok objektíven átlátni és értelmezni azt, ami felháborodást keltett bennem, ami megkarcolta és belevágott a lelkembe.
Egóm a kisszéken toporog, izeg-mozog, nem érti miért csinálom ezt vele. Én pedig, mint egy jó tanár, izzadt tenyeremben szorongatva a mutatópálcát, igyekszem okos és hiteles magyarázattal szolgálni.
– Figyelj! A harag, amit érzel, jogosnak és helyénvalónak tűnhet számodra. Meggyőződésed, hogy a te igazad mindenek fölött áll, szent és sérthetetlen. Ez viszont, éppen ezért nem mindig reális. Ilyenkor egy homályos ablakon nézel keresztül, ami nem engedi látni a teljes valóságot.
– De hogy nem lenne valóságos, mikor valaki szánt szándékkal ellenségesen viselkedik velem?! Mikor láthatóan örömét leli abban, hogy engem bántson és ezzel jobb színben tüntesse fel magát?
Egóm elszántságát látva megtorpanok. Szinte magával ragad, és hirtelen elbizonytalanodom… Mégis folytatom.
– Tényleg azt gondolod, hogy ezzel téged akart bántani?
– Igen. Határozottan.
– Miért vagy ebben ilyen biztos?
– Mert így érzem. Egyszerűen tudom.
– Ha tudod, akkor azt jelenti, teljes mértékben tisztában vagy azzal, amit ő gondol és érez. Ez pedig másképp nem lehetséges, csak úgy, ha az ő lelkével érzel és az ő szemével látsz. Ha az ő gondolatait hallod. Volt ilyen megtapasztalásod vele kapcsolatban?
– Nem, nem volt, de én…
– Akkor tehát nem tudod biztosan, valóban téged akart-e bántani.
– De hát csakis ezért tehette, más oka nem lehetett…
Halvány reménye sejlik fel bennem annak, hogy talán kezdi érteni az álláspontomat. Most már nem vagyok bizonytalan, határozott gesztusokkal próbálom rábírni, hogy levegye szemellenzőjét.
– Ahogy senki más, úgy te sem vagy képes hallani mások gondolatait. Ezért pedig nem is tudhatod, mit éreznek. Esetleg csak a helyükbe képzelni magad. Meg kell tanulnod ítélkezés és vádaskodás előtt gondolkodni egy kicsit. Át kell tudnod látni, mi miért történik és miért pont úgy, ahogy.
– Ez értelmetlennek tűnik…
– Hidd el, nem mindig kell feltétlenül magyarázatot találni mindenre. Mindennek megvan az oka – ennek pedig lehet, pont az volt, hogy végre leülj és magadba nézz.
Lábait maga alá húzva és ölébe tett kezeire bámulva egy morcos kisgyerek jut eszembe róla. Aki még nem látja tisztán a dolgok mikéntjét, de próbálja magában összerakni a részleteket.
– …és miben jó ez nekem?…
– Idővel rájössz. Kezdetben csak jobban érzed magad. Majd minden rosszindulat amit addig éreztél, értelmét veszti.
Úgy láttam, volt értelme az erőfeszítésemnek. Tudtam, hogy nem lesz hiába a beszélgetés. Csillogó szemmel nézett fel rám, és azt hiszem a belém fektetett bizalma volt az, ami végül is egyetértésre bírta. Kézen fogtam, és elballagtunk.
– Biztos, hogy jó lesz ez nekem? – kérdezte kissé bizonytalanul.
– Erre magadnak kell rájönnöd. Próbálkozz.
Bármilyen nehéz, ha képesek vagyunk leülni magunkkal szemben és kicsit félretenni a bosszúságot, a sértettséget és a haragot, akkor már megtettük az első lépést a megbocsájtás felé. Ha csak gondolkodunk kicsit azon, miért érezzük feldúltnak magunkat, és, hogy vajon tényleg van-e ennek alapja, hogy jogos-e haragunk, vagy csak a büszkeség és az egó szól belőlünk. Mindig könnyebb megsértődni, mint elnézni valamit. Könnyebb szitkozódni, mint megbocsájtani. Miért hisszük azt, hogy ez által többek lennénk? Miért érezzük jobbnak magunkat attól, ha neheztelhetünk másokra, mikor pont az ellenkezőjét érjük el vele? Úgy gondolom azért, mert azt hisszük, gyengének és gyávának gondolnak majd mások, ha nem mutatjuk ki fogunk fehérjét és nem lázadunk minden sérelem miatt. Vagy csak egyszerűen ezt tartjuk az egyetlen járható útnak a lelki nyugalom felé.
Tényleg?
Még akkor is, ha igazságtalanul bántanak… a megbocsájtás csakis a saját jólétünket és nyugalmunkat szolgálja és nem a másik felé mutatott feltétlen alázatunkat kell, hogy jelentse. Én döntöm el, hogy mérgezem-e magam a haraggal, vagy elengedem-e magam mellett és szeretettel veszem körbe magam. A megbocsájtás olyan, mint a névtelen ajándékozás – senki nem tudja, és én annál jobban érzem magam.
Egyed Zsuzsanna
