„Bárcsak elmennék innen messze, messze, itt hagynék mindent s mindenkit, itt hagyni a mostani életem, jó lenne elmenni egy olyan helyre, ahol senkit sem ismerek, s engem sem ismer senki. Új életet kezdenék, elölről mindent.Elölről. Egyedül. A nulláról…” – bizony megfordul a fejünkben egyszer, kétszer ilyen érzés, gondolat, hogy „bárcsak, ha tehetném, elmennék innen, most, örökre…”, „bárcsak magam mögött hagynék mindent…”, „bárcsak világgá mehetnék…”. Megesik az emberrel, hogy elkívánkozik egyszer-egyszer vagy akár többször, onnan, ahol éppen tart az életében.
» Horoszkóp 2023. OKTÓBER: az ősz második hónapja boldogságot és pozitív változásokat hoz mindenki életében!
» A hagyományos elveket valló feleség szerint minden nőnek otthon kellene maradnia, hogy gondoskodjon a férjéről
» 5 ok, amiért jobb ha azonnal felhagysz a lelki társ keresésével
» A szakértők szerint ez az 5 legkárosabb szó, amit egy gyereknek mondhatunk
Ismertem egy idős hölgyet, ő mesélte, hogy még gyerekkorában, körül-belül hét éves lehetett, és az öt éves húgával úgy döntöttek, hogy elmennek világgá. Összepakolták a játék babáikat, felpakoltak egy kis pokrócot maguknak, közölték az édesanyjukkal nagy határozottan, kézen fogva, hogy ők most világgá mennek s punktum. Aztán felemelt fővel, sarkon fordultak, kimentek a hátsókertbe a nagy diófa alá, kiterítették a kis pokrócukat, s ott békésen játszottak, babáztak egész délután. Mikor megéheztek, hazamentek, mintha semmi sem történt volna. A hátsókert, az öreg diófa árnyéka volt akkor az ő számukra a „világ”.
Már közel tíz év telt el, mióta először hallottam az öreg hölgy élettörténetének e kis mozzanatát, de annyira belém ívódott, hogy még most is megidéződik bennem a két kislány durcás, szigorú arckifejezése, ahogyan kis csipkeruhás babáikat, féltett kincseiket szorítják hónaljuk alatt, s a pokróc lóg utánuk a földön, közben egymás kezét fogva, komoly hét- és ötéves fejjel, határozottan, közlik a felnőtt édesanyának, hogy igenis, ők aztán itt hagynak mindent, akár tetszik, akár nem az anyukának, ők döntöttek, elmennek – világgá. Bevallom, felnőttként, néha a lelkemből mikor irigykedve, mikor óvva, de oda-oda pillantgatok a diófa alá, s meglesem, hogy még ott vannak-e a világban, még játszanak-e az öreg diófa hűs árnyékában? Hallszik még a békés gyerekkacaj – s hagyom őket játszani.
Nem egyszer, előfordulnak életünkben olyan élethelyzetek, amelyekben, az akkori erőforrásaink nem elegendők, vagy éppen nem hozzáférhetők a helyzet optimális megoldásához, elfogadásához, kezeléséhez vagy elengedéséhez. Sok esetben, az ilyen jellegű helyzetek nem hirtelen alakulnak ki, nem egyik napról a másikra, hanem hosszú-hosszú évek salakja, kis, de gyakran ismétlődő, látszólag változatlan elégedetlenségek, sérelmek, anyagi- vagy érzelmi nélkülözés terhe, a holnapi bizonytalanság, és ismétlődő kudarcok sorozatának savanyú állaga fészkeli be magát lelkünkbe, elménkbe, érzelmi világunkba. Ez a sok, legtöbbször nem tudatos szenny, lerakódik bennünk, és eljön az idő, amikor nemhogy az ember, de még a lélek sem fog levegőt kapni. Ilyenkor már rég bekapcsolódott bennünk a „bárcsak világgá mennék” gomb, de csak most halljuk meg, csak most érezzük a súlyát. De még mindig messze vagyunk attól, hogy valóban megtegyük az első lépést a „világ” felé, halasztgatunk, mert most éppen az új kocsira gyűjtök, megvárom míg befejezem az egyetemet, még ezt az évet ledolgozom, majd elválok, ha felnőttek a gyerekek, most nem hagyhatom itt az öreg szüleim, hátha egy hónap múlva rendbe jön a helyzet magától, megvárom, még bírom egy kicsit ezt a salakot magamban, stb.
Hol van a Te világod?
A nóta így szól: „elmennék a világba, de itt vagyok a világban.” Az igazság az, hogy akárhogy is nézzük, mindannyian egy fizikai világban élünk, minden kis csodálatos zegzugával, viszont, „más jellegű” világ megszámlálhatatlan létezik. Ahány ház, annyi kapu példáját követve, ahány ember, annyi hitvilág, érzelmi világ, na meg aztán ott a túlvilág, alvilág, szellemvilág, mesevilág, nevezze ki-ki kedve szerint, tehát, ha látszólag is egy, ugyanazon világban élünk, valójában rengeteg világgal kerülünk kapcsolatba, és rengetek világban élünk észrevétlenül egyszerre. De mindig, minden körülmények között, legkevesebb kettőben: az enyémben – és a tiedben. Az én megismert világomban, az én valóságomban élek, és a te valóságodban. Ugyanez terád is érvényes. Élsz abban a valóságban, ahogyan a saját világodat, önmagadat megtapasztalod, és ugyanakkor élsz az én világomban is, hogyan én tapasztallak meg téged, ahogyan te rezonálsz az én világommal, s ahol a kettő találkozik, ott mi is őszintén, igazán találkozni fogunk.
Az ember, ha hosszantartó, ismétlődő tarthatatlan helyzetbe kerül, hajlamos a legkisebb ellenállás útját követni a helyzet pillanatnyi kezelése érdekében, s ilyenkor egy kicsit „világgá megy”, még ha nem is a bolygó másik felére, egy idegen országba, itt hagyva csapot-papot, hanem régi rossz szokásokba menekül, ismert, sehova sem vezető régi mintákba, legrosszabb esetben súlyos betegségekbe. Könnyebb, kényelmesebb, praktikusabb hozzányúlni régi, bevált, most már hasznavehetetlen, megszokott, megtanult mintákhoz (elkerülés, megalkuvás önmagunkkal, önámítás, hárítás, depresszió, túlzott alkoholfogyasztás, társfüggőség és egyéb függőségek kialakítása, stb.), mint kipróbálni valami újat, vállalni a kockázatot, amit az új hoz magával. Tudod, mikor van itt az ideje valami újat kipróbálni az életedben? Valamit, akár egy icipicit is másképp csinálni, mint eddig, hogy megkíméld magad még több fölösleges szenvedéstől? Most.
Vannak olyan áldatlan helyzetek az életünkben, ahol tényleg, hagyni kell csapot is, papot is, és menni kell, ha van annyi lelkierőnk. De ha van annyi helyed a hátizsákodban, azt ajánlom, vidd magaddal vagy a csapot, mert a fájdalom s megkönnyebbülés könnyei csorgóját valahogy meg kell aztán csapolni, vagy a papot, hogy megáldja mindazt, amit magad után hagysz, s mindent, aminek elébe nézel.
Útikalauz a világgá menéshez
Vegyél magadnak egy kényelmes, könnyű hátizsákot, útitáskát, de csak akkorát, hogy férjen bele egy adag önismeret, kicsi hit, vedd elő a dugi adag reményedet, azt is pakold fel, na meg az őszinte lelked. A szívedbe pakolj bátorságot, pajkosságot, elmédbe nyitottságra lesz szükséged, szemedben tisztaság. Legyen tiszta számodra, hogy mi az, amire jelenlegi helyzetedben vágysz: csendre, magányra, kalandra, valami újra, vagy csak egy kis szünetre, egy jó pofa friss hegyi levegőre? Mi az, amit most olyan nehéz elviselni? Légy őszinte magadhoz. A hétköznapi rutin, megszokás egy elég könyörtelen csapda, mert lebeszél utazásodról, kifogások sorozatát tálalja neked, ahogyan felcsillan benned a változtatás igénye.
Ha felismerted, tiszta lelki szemeid előtt, hogy mire is vágysz, mire is van szükséged most valójában, akkor engedd meg magadnak, hogy egy kicsit „elutazz”. Ha magányra vágysz, s most nem alkalmas elmenned mondjuk egy tibeti kolostorba elmélázni az élet dolgain, engedd meg magadnak, hogy a lelkedben biztonságban eltávolodj a világ dolgaitól, az emberektől, akik körülvesznek, az eseményektől, amiket most átélsz, még ha nap, mint nap, emberek között is vagy. Engedd meg, hogy magaddal legyél, a te intim, személyes világodban. Ennek a folyamatnak semmi köze az emberekhez, a külvilághoz. Az ilyen jellegű utazás áldással jár, mert előcsalogatja, megérleli benned az élet magvait.
Mielőtt elindulnál, tudd, hogy eldöntheted, hogy körbejárod a világot, hogy elmész egy idegen földre új életet kezdeni, de hogy hogyan fogod magad ott, akkor érezni, az már kevésbé függ az emberi mivoltodtól. A vágyakkal, kívánságokkal is többé-kevésbé ez a helyzet. Eldöntheted, hogy magányra van szükséged, teszel érte, meg is kapod, de azt, hogy hogyan fogod érezni magad a magányodban, az már kevésbé függ tőled. Eldöntheted, hogy társat akarsz magadnak, de amikor már megérett az élethelyzet egy társra s meg van a társad, lehet, hogy teljesen másképp érzed magad, mint ahogyan elképzelted. Ezért van szükséged szívedben a pajkosságra, elmédben a nyitottságra.
Figyeld meg kit viszel magaddal, kit választasz társadul, mikor világgá mész, mert sokszor vak vezet „világtalant” – ugye, érted? Világtalan nem föltétlenül jelenti azt, hogy nincs neki világa, bizony van neki – csak éppen nem látja. S a vaknak is van saját világa, csak éppen sötét… A legtöbb igazi, érett, termékeny élet-magvak áldását és ragyogását előzőleg vak és világtalan embereknél láttam, miután megjárták „a világot” és hátizsákjukból kipakolták nagy önismeretüket, megosztottak velem kifogyhatatlan hitet és reményt, és őszinte lelküket. De ha már meg van a társ, kezét el ne ereszd.
Miközben a két kislány játszadozott a kertben, az édesanya gondoskodó tekintettel még a tornácról hátranézett rájuk, mosolygott, hagyta, hogy menjenek felfedezni a világot, tudta, hogy biztonságban vannak a diófa árnyékában. Közben ebédet főzött, elvégezte a házi munkát, ellátta az állatokat, s amikor a lányai késő délután megéheztek és hazamentek, frissen vert kenyérre kent zsíros kenyérrel, és üde kerti paradicsommal várta lányait. Uzsonna közben meg szeretettel hallgatta végig a kislányok élményeit a világukból. Újból találkoztak.
Kívánom, hogy mindig legyen számodra egy olyan ember, testvér, barát, szülő, otthon, ismerős – egy világ, amihez bármikor, szeretettel visszajöhetsz a „világból”, és hacsak egy falat zöldhagymás zsíros kenyér mellett is, szótlanul, vagy egy nagy lakoma közepette, de világaitok egymásra hangolódása, amelyeket magatokban őriztek, legyen éltető, tápláló eledel mindkettőtök lelkének az új találkozásban.
Birtalan Katalin
