Réges-régen, még az idők kezdetén, a világ színei azon vitatkoztak, vajon melyikük lehet a legfontosabb. Mindegyikük azt állította, hogy ő a legjobb, a legszebb, a legfontosabb, leghasznosabb, és hogy az emberek őt szeretik a leginkább.
A Zöld azt mondta: „Nézzetek csak a fűre és a fák leveleire. Nyilvánvalóan láthatjátok, hogy én vagyok a legfontosabb közületek. Én vagyok az élet és a remény színe. Nézzetek csak körül, és meglátjátok, hogy mindenhol ott vagyok.”
A Kék félbeszakította és felkiáltott: „Gondoljatok az égre és a tengerre. A víz az élet alapja, és nélkülem nem létezne a kék ég sem. Nélkülem semmi nem létezne!”
A Sárga felnevetett: „Én világos vagyok és tele melegséggel, te pedig olyan komoly vagy. Minden alkalommal, amikor egy sárga nárciszra vagy napraforgóra nézel, elmosolyodsz. A Nap, a Hold és a csillagok is mind sárgák. Az én szépségem olyan nyilvánvaló, hogy mindenkit elbűvöl, aki csak rám néz.”
Most a Narancssárgán volt a dicsekvés sora: „Én adom az egészséges ételek színét, amelyek erősebbé tesznek. A répa, a narancs és a tök mind tele vannak vitaminokkal. És amikor napkeltekor és napnyugtakor az ég narancsszínben játszik, a szépségem olyan nyilvánvaló, hogy mindenki, aki csak megpillant, megáll, és csodálkozva, elbűvölve néz rám.”
Most a Vörös kiabált közbe: „Én vezérelem az egész életet. Én vagyok a szerelem színe.”
Az Ibolya felállt, és a többiek fölé magasodott. Fontoskodva beszélt, különleges jelentőséget tulajdonítva minden szavának: „Én vagyok az uralkodók színe. Az erős, hatalmas emberek mindig is engem választottak, mert az erő és a bölcsesség színe vagyok.”
Végül az Indigó is megszólalt, halkan, félénk hangon: „Engem alig vesztek észre, de, bár csendben vagyok, nélkülem ti sem lehetnétek. Szükségetek van rám az egyensúlyhoz, a kontraszthoz és a belső békéhez.”
A vita csak folytatódott tovább, minden szín a maga érdemeit dicsérte, felállt, kiabált, végül már veszekedéssé fajult a dolog. Mindegyikük úgy gondolta, hogy ő testesíti meg a tökéletességet. Miközben egyre hevesebben vitatkoztak, az égen villámok cikáztak végig, aztán zuhogni kezdett az eső.
A Színek megremegtek, és összekapaszkodtak, hogy megnyugtassák és megvédjék egymást.
Ekkor megszólalt az Eső: „Milyen oktalanok is vagytok ti Színek! Azon vitatkoztok, ki közületek a legjobb, próbáljátok felülmúlni a másikat. Nem értitek meg, hogy mindannyian különleges céllal lettetek teremtve, egyedi és különböző célokkal? Fogjátok meg egymás kezét, és kövessetek!”
A Színek hallgattak az Eső szavára, és megfogták egymás kezét. „Mostantól, valahányszor elered az eső – mondta az Eső – csodálatos, színpompás félkörben terültök el az égen. A szivárvány lesz a béke és a remény szimbóluma.”
Tehát minden alkalommal, amikor az eső megtisztítja a Földet, keressük az égen a szivárványt.
Amikor megpillantjuk, jusson eszünkbe, hogy mindannyian különlegesek vagyunk.
Hagyjuk, hogy a szivárvány színei emlékeztessenek arra, hogy értékelnünk kell önmagunkat és a körülöttünk lévőket.