BlogTanévkezdés

Tanévkezdés

Iratkozz fel hírlevelünkre, vagy kövess minket a Viberen, a Telegramon és a Google Hírek-en!

iskolasokÁllok az iskola udvarán. Mellettem az apám. A hátam mögött a volt férjem. A fiamért, az egyetlen gyermekért és unokáért vagyunk együtt, mi hárman. Amire gyermekként csak vágytam, hogy egyszer az apám ott legyen az évnyitón, az a pillanat most eljött. Béke van, közös a cél. A gyermek boldogsága. Egymást még vagy már (már vagy még?), nem tudjuk szeretni. A kapott és adott sebek még sajognak, de már nincsenek kitéve újabb fertőzésnek. Próbálom letapogatni a két férfi érzéseit. Itt kell állniuk velem. Gyűlölnek? Szeretnek? Érzik-e bennem az elült viharok utáni tenger nyugalmát? Az igazgató beszéde megüti a fülemet. Az elsősökhöz szól. Arról beszél, hogy nyitott szívvel lépték át az iskola küszöbét. Tisztán, várakozással telten. És, hogy a szülők és a pedagógusok felelőssége, hogy a várakozásaiknak megfeleljenek. Valahogy így jövünk a világra. – gondolom. Tisztán, nyitott szívvel. Aztán jön egy pillanat, amikor bezáródik a szívünk. Amikor valaki nem figyel és visszaél a szeretet hatalmával. Amikor nem figyelünk és visszaélünk a szeretet hatalmával. Mély csend lesz akkor bennünk. A magány csendje. Az elfojtott sírás csendje. A gyermek megtanul hazudni. Másnak és magának. Igen- gondolom-, a mi legfőbb felelősségünk, szülőké és nevelőké, hogy megtanítsuk, hogy ebben a pillanatban, hogyan tud szembenézni Mag-ával, hogyan tudja megtalálni Mag-át. A Mag-ot. A központot. A lényeget. Az erőt. A tüzet. A benne élő Istengyermeket. A szülő csak a saját példájával tud nevelni- jut eszembe Vekerdy tanítása. Esőre áll. De nem fog esni. Kisüt a Nap. Lélekben és gondolatban átölelem az apámat és a Férfit. Gyermekem apját. A kezem még bénán lóg, nem mozdul. Majd egyszer. Talán.

Barabás Enikő

Legfrissebb

Hirdetés

Aktuális kedvencek

Ez is tetszeni fog

Kapcsolódó cikkek