BlogSzól a felnőtt, aki lettem a gyerekhez, aki voltál

Szól a felnőtt, aki lettem a gyerekhez, aki voltál

Iratkozz fel hírlevelünkre, vagy kövess minket a Viberen, a Telegramon és a Google Hírek-en!

“…érdekes dolog, hogy mikor találkozunk akkor egy regresszív állapotba kerülünk és esetlen módon igyekszünk visszavarázsolni a gondmentes és szabad gyermekkor pillanatait. Megidézzük, ízlelgetjük, kacarászunk, de valahol a kacaj mögött ott bujkál már a felnőtt élet minden kihívása. A felnőtt, akinek felelősséget kell vállalnia, a felnőtt, akinek rengeteg megválaszolatlan kérdése van önmagáról és a világról… “ -szólt a gyerekkori barátnak az sms-üzenet, amit egy találkozás édes keserű realitása szült bennem.

Fotó: Flickr.com
Fotó: Flickr.com

Gyerekkorom színpada tele volt többek között két barát önfeledt kacagásával, kreatív játékok és lusta délutánok megszámlálhatatlanjával. Alig vártam hogy apám régi orosz biciklijével felvértezve megérkezzek a bordó vaskapu elé, és belevessem magam a hosszú nyári esték ropogós kacajaiba, riki-tiki kártyajátékába, és a gyerekkor minden titkának felfedezésébe.

Az élet nagybetűs dolgai csak távolról és rózsaszínben sejlettek fel, az Ego még csak zsenge hajtás volt, a munka két kártyaparti közötti szükséges rossz, közben személyiségünk ide-oda himbálódzott a kalandregények hőseinek karaktere, vágyaink szeszélye, és szüleink óvó gondolatai között.

Már akkor tudtam, hogy ez életre szóló kötelék, pillanatok amiket csak egyszer lehet megélni.
………………………………………………………..

Fotó: Flickr.com
Fotó: Flickr.com

És mikor ismét találkoztunk, akkor már az élet nagybetűs dolgait fekete-fehér realitásukban viseltük, Egonk már megedzve és csaták sebeit hordozva bujkált bennünk, a munka a hétköznapok része lett, és személyiségünk egyre jobban kezdett kiforrni mint egy jó bor. Időközben megmaradt a kötelék de elfeledtük, hogy a pillanatok amiket együtt alkottunk gyermekként, ugyanúgy már nem megismételhetők.

Újra találkoztunk és ebben az állapotban egy kettősség alakult ki. Néztük magunkat és a másikat, közben felsejlett a gyerek aki voltam és a felnőtt akivé váltam. Rácsodálkoztunk egymásra. Látni akartam a gyereket aki voltál és a felnőttet akivé lettél és láttatni a gyereket aki voltam és a felnőttet akivé váltam. Méregetjük egymást és megszólít téged a gyerek aki voltam, szól a felnőtthöz aki lettél …..és nem érti. Aztán szól a felnőtt, aki lettem a gyerekhez aki voltál….és nem érti. Nézünk de alig látunk, figyelünk de alig hallunk. És tudattalanul bosszankodom és feszültség születik bennem…olyasféle generációk közötti feszültség, mint amikor nem érti a gyerek a felnőtt komolyságát és nem látja már a felnőtt a gyerek álmait.

És szinte eltörött a mécses…aztán ismét megszületett egy üzenet:

“….adjunk teret a gyereknek és hagyjuk játszani, szabadnak és felelőtlennek lenni ideig óráig.
De aztán kapjon helyet a felnőtt is, hogy megoszthassa mindazt amivé lett és azt, ahogyan látja
a világot…”

Sikerül felelősséget vállalni egymásért? Meghallgatni a felnőttet és közben rámosolyogni a benne lévő gyerekre?

Érdekes feladat ez, ami csak úgy sikerülhet ha játszol az idő olvasztótégelyével. Ebben feloldódik múlt jelen és jövő, és így mikor végzel láthatod ahogy megszületik egy olyan kötelék ami túlmutat majd téren és időn.

Legfrissebb

Hirdetés

Aktuális kedvencek

Ez is tetszeni fog

Kapcsolódó cikkek