Lélektár„Szeret, nem szeret…” - az igazság

„Szeret, nem szeret…” – az igazság

Iratkozz fel hírlevelünkre, vagy kövess minket a Viberen, a Telegramon és a Google Hírek-en!

Gyerekeink és saját gyerekkorunk egyik közismert játéka volt a „szeret, nem szeret”, amikor virágszirmokat tépegettünk, hogy megbizonyosodjunk a „nagy igazságról”, hogy az a személy, akit kedvelünk, vajon viszonozza-e az érzelmeinket. Az okos emberek azt mondják, hogy ez a kis játék igazándiból arról szól, hogy megtudjuk, hogy mi szeretünk-e vagy sem. Most elárulok egy titkot: gyerekként nem hagytuk abba ezt a kedves kis játékot, hanem elültetve magunkban a kíváncsiság és kétely magvait, felnőtt fejjel játsszuk már tovább, hol ravaszabbul, csalfán, hol őszintén, virágszirommal vagy nélküle.

Fotó: Flickr.com
Fotó: Flickr.com

Úgy gondolom, egyik kor emberének sem állt rendelkezésére és nem volt hozzáférhető annyi kidolgozott önsegítő, öngyógyító módszer, technika, útmutató, tanfolyam, könyvben leírva, hanganyagban vagy megfilmesítve, mint a mostani modernkor emberének. Lassan már minden könyvesboltban találok „Szeresd magad”, „Hogyan légy boldog”, és ehhez hasonló címet viselő könyvet, hiszen ezek viszik a prímet.

Akármelyik folyóiratban van párkapcsolati tanácsokkal elhalmozott iromány, tíz kérdéses kis teszt az önértékelésedről, öt tipp az önbizalom növeléséhez, stb. És, ha nem is vagy híve te magad ennek a „divat-pszichológiának”, ahogyan én szeretem nevezni, akkor mindig akad egy ismerős, egy barát, aki nagyon jártas benne, és mindig is készen áll tanácsot adni neked, vagy megmagyarázni, hogy miért is kerültél olyan helyzetbe, amiben vagy, s nem egyszer ezek a tanácsok arról szólnak, hogy „ez azért történt, mert így és úgy gondolkoztál, s ha szeretted volna magad akkor más lett volna. Az a bajod, hogy nem szereted magad. Szeresd magad. ” S szépen visszahúzódva lezárja így beszédét, sokszor meg, nem is igazán érezzük magunkat megértve. Ez a divat-pszichológia könyvekből olvasott, megtanult és továbbított „divat-szeretet” egyik mellékhatása: az összezavarodottság, kétség, félreértés. Valahogy érezzük, hogy ezek a hibásan átvett csodás dolgok hamisan csengenek, üresen, s egy idő után már-már képtelenek vagyunk befogadni, mert valódiságunkat, egyediségünket célozzák meg és emésztik fel. Valóban, gyönyörű könyvekben megírni és másokkal megosztani saját élettapasztalatainkat, megosztani másokkal azt, ami nekünk bevált, ami nekünk működött, kitudja, ki ismer fel egy hasonló élethelyzetet s ebből merít egy kis erőt. De mi is történik valójában? Tényleg ennyire bajban van korunk embere a szeretettel?

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”

Így hangzik a legfőbb parancs. Az igazság az, hogy túl ritkán fordul meg az eszünkben az, hogy hogyan is szeretjük önmagunkat. Az ember sok mindent megenged magának a szeretet nevében, és ugyanakkor sok mindent össze is téveszt a szeretettel: bántjuk önmagunkat mindenféle önváddal, elégedetlenséggel, önsajnálattal, önámítással, úgy szeretjük magunkat, ahogy szeretnénk, hogy mások szeressenek és azt hisszük, hogy ez az ő szeretetük, pedig nem, sokszor anyánk, apánk, férjünk, feleségünk, gyermekeink helyett szeretjük magunkat, mert nincs más választásunk, vagy az ő nevükben, elzárjuk magunkat a külvilágtól vagy önmagunktól, fájdalmat okozunk, abban a reményben, hogy majd így talán jobb lesz, és észre se vesszük. Ha felebarátainkat is így szeretjük, mint önmagunkat, akkor nagy bajban vagyunk. Bizony megesik.

Nagy teher lehet egy ilyen jellegű szeretet. Ha így szeretjük önmagunkat, akkor felebarátaink szeretete, lehet, hogy az elején egy megkönnyebbülés számunkra, hiszen egy külső lényt könnyebb szeretni, mint belső terheinket, és ebben az esetben az ember még jobban megéhezik mások szeretetére, foggal-körömmel úgy intézi dolgait, életét, hogy mások, a külvilág, valamilyen kicsi nyomát is mutassa annak, hogy szeretik, hogy szerethető. Vérszemet kap. De egy idő után már semmi sem képes kielégíteni szeretetéhségét, minden teherré válik, értelmetlenné, míg minden elnémul körülötte és már nem tudja tovább rejtegetni az igazságot – azt, hogy önmagában kell felnevelnie a szeretetet.

Senki sem születik mindentudónak. Igenis vannak az életünknek, emberi mivoltunknak, lelkünknek olyan területei, amiket saját erőnkből kell felneveljünk és megerősítenünk önmagunkban. Ezek életünk azon árnyalatai, amelyek kibontakozásához a szüleink, barátaink, szeretteink visszaigazolása kevés vagy értelmetlen. Ezek által vagyunk valódiak, egyediek és válik életünk is megismételhetetlenné. És ha egyszer is sikerült ezt megértenünk és megtapasztalnunk, ez is biztosítja annak az élménynek a megtapasztalását, átélését, hogy igenis szerethetők vagyunk – igen, önmagunk által is.

A modernkor emberei sorában nemcsak az önsegítő könyvek, programok örvendenek nagy divatnak és felkapottságnak, hanem az önmagunktól való elidegenedés aranykorát is éljük. Nehéz igazi értékeket találni, megőrizni, őszintének lenni, főleg önmagunkkal szemben. Ilyen körülmények között persze, hogy elidegenedünk önmagától az élettől is, mindattól, amit kaphatunk tőle vagy megoszthatunk vele, addig, míg majdnem kongunk az ürességtől és a be nem teljesedéstől. Létezhet mentség, gyógymód? Ki vagy mi mentheti meg az embert önmagától ilyenkor?

Ha nem tudod, még nem ismerted meg vagy még nem tisztázódott le magadban, hogy hogyan is szereted önmagad, akkor javaslom, hogy próbáld egy kicsit másképp megvizsgálni a kérdést más szemszögből, éspedig: „úgy szeresd önmagad, mint felebarátodat” nézőpontjából. Ez a legszebb parancsnak egy lehelet finom árnyalata. Ha megvizsgálod, hogyan is szeretsz másokat, rájössz, hogy valójában hogyan is szereted magad – melyek azok a tulajdonságok másokban, amiket könnyedén elfogadsz vagy, amiket ki nem állhatsz, mi teszi felebarátodat elfogadhatóvá és szerethetővé számodra, hogyan viselkedsz másokkal nehéz helyzetekben, melyek azok a helyzetek, amelyekben ítélkezel, megvetsz másokat, vagy együtt érzel velük, mit vagy hajlandó őszintén megtenni másokért, vagy éppen, milyen kellemetlen tulajdonságodról nehéz lemondanod, mit tudsz megbocsájtani másoknak, de magadnak nem, vagy fordítva, mi kell megtörténjen ahhoz, hogy feladd önmagad önmagadért vagy szeretteidért? Mi az, ami neked fontos embertársadban? Hol a határ köztetek? Szeretni valakit nem akkor a legnagyobb kihívás, amikor minden rendben van közöttetek, vagy rendben vagy magaddal (…akkor is néha), hanem amikor feje tetején van a világod, vagy az ő világa is romokban hever, megvet, nem is bírja elviselni a jelenléted, sokszor érzed, hogy kikészít, vagy eleged van belőle. És amikor a te világod hever romokban, és megveted önmagad, és érzed, hogy már eleged van mindenből, hogyan szereted magad? Megtudod érteni önmagadat ilyenkor, együtt érzel önmagaddal? Megölelnéd önmagad ebben az elkeseredett helyzetedben? Ha igen, ne habozz megtenni. Ebbe a szeretetbe egy kis durcáskodás, egy kis ölelkezés is ugyanúgy belefér, helyet kell adni neki. Csak lazán, játszva.

Azt mondja a bölcs, hogy „sose haragudtam magamra annyira, hogy ne beszéljek magammal”. Bizony igaza van. Állandóan vitatkozunk, veszekedünk magunkkal, magyarázkodunk, győzködjük önmagunkat, próbáljuk kimagyarázni magunkat önmagunknak, legalábbis a „hangnak a fejünkből”. Az elménknek. Ő aztán bizony mindig tud valami okosat replikázni, ez nem kétség. Ilyen ő. Őt így kell elfogadni, szeretni, sok esetben kitűnő ötletei is vannak, efelől semmi kétség. De próbálj meg egyszer is veszekedni, vitába szállni, magyarázkodni vagy meggyőzni valamivel is a szívedet! Semmi esélyed. Az igaz, tiszta, őszinte szeretet is ilyen – csalhatatlan, rendíthetetlen, erős és szabad. Erre érdemes vérszemet kapni.

Miért fontos, hogy megismerjük, hogy mi hogyan szeretjük önmagunkat és másokat? Azért mert, a szeretetnek ez az árnyalata magába foglalja az önbecsülés fogalmát is. Önbecsülést olyankor érzünk, amikor felfedezzük, hogy van, mit becsüljünk magunkban, annak az eredménye, hogy felfedezzük jó tulajdonságainkat, arról szól, hogy jó ember vagy, hogy méltó vagy a becsülésre, egy csodás ajándék, akárki büszke lehet rád, megláttad és ismered saját lelked szépségét. Ha így szeretjük felebarátainkat is, együttlétünk igazi örömforrássá válik.

Mindenki ismeri a teremtéstörténetet: Isten megteremtette az eget, a földet, a tengert, a nappalt és az éjszakát, a növényeket, állatokat és embert – és „látta, hogy mindaz, amit teremtett jó”. Így teremts te is magadban az isteni részecskéddel önmagadban vagy általa, így erősítsd meg magadban azt, ami igaz, tiszta és szeretetből fogan. Azt a szeretetet érdemes megerősítened önmagadban, ami könnyed, szabad, megengedő, elfogadó, tiszta, ítéletmentes és fejleszt, kifogyhatatlan, és ami csakis a TIED, a te saját szívedből, lényedből áramlik vagy annak a megnyilvánulása! Ezt már többször említettem, hogy senki, az ég-világon senki sem képes a szeretetet olyan formában megnyilvánítani, mint te! Nincs még egy ember ezen a kerek világon, aki képes lenne úgy szeretni, ahogyan te szeretsz! Úgyhogy, hagyd abba a „szeret, nem szeret…”, „szeretem magam, nem szeretem magam…” játékot, fogadd el végre a szíveddel, hogy igenis szereted magad, igenis, vedd már észre, hogy szerethető vagy!

A felnőttkori „szeret, nem szeret…” játék margójára szeretném megosztani veled egyik kedvenc íróm egy pár sorát. Könyveit keressed, olvassad, de a „divat-pszichológia” könyvek sorában nem fogod megtalálni. Ha megtaláltad s szavai lelkedet érintik: kincsre leltél. Az író neve Thomas Merton:

„Hogy mennyire tudunk őszinték lenni magunkkal, Istennel és a legtöbb emberrel, valóban attól függ, mennyire tudunk őszintén szeretni. Szeretetünk őszintesége pedig nagymértékben azon fordul, elhisszük-e, hogy szeretnek bennünket (…) Ha nem tudom megkülönböztetni magam a többi ember tömegétől, akkor sohasem leszek képes úgy szeretni és tisztelni a többi embert, ahogy kellene. Ha nem válok el tőlük elég határozottan ahhoz, hogy tudjam, mi az enyém és mi az övék, akkor sohasem fogom fölfedezni, mit kell adnom nekik, és számukra sem fogom lehetővé tenni, hogy azt adják nekem, amit kellene.”

Birtalan Katalin

Legfrissebb

Hirdetés

Aktuális kedvencek

Ez is tetszeni fog

Kapcsolódó cikkek