Elménk, mint fáradhatatlan, önmagát túlpörgető biológiai remekmű folyamatosan gondolatok özönével árasztja el tudatunkat.

Néha nehéz szelektálni a színes kavalkádba. De a sok hasztalan önmagát ismétlő vágy és félelem között néha igazi kincsre lelhetsz. Ötletek, álmok, célok. Legyenek parányiak és lehelet finom, szinte elillanó állagúak, de ott vannak. Léteznek és mocorognak a tudatba és csak arra várnak, hogy észrevedd. És te megteszed, igaz ritkán, mint ahogy a lehelet finom tavaszi szellőnek a simogatását is, csak egy pillanat töredékéig éled meg, mint a természettel való egységélményt.

Talán Sri Chinmoy ragadta meg nagyon képletesen ennek a törékeny valóságát és féltve, figyelmeztet arra, hogy:

„Soha senkinek se engedd, hogy megnyirbálja, arany álmaid ezüst szárnyait.”

De hogyan is működik a tudat fiziológiája? Hogyan is lesz az ezüst szárnyú álmokból valóság?

Egyszerű és mégis varázslatos. Az álmainkat egy papír és egy ceruza képes térbe és időbe helyezni. Úgy kell élned a jelenben, hogy álmaid valóságát a jövőbe kivetítve konkrét keretet és határidőt adva nekik, célokká alakítod. Valósággal begyömöszölöd az anyag valóságába. Mert céljaink határidő nélkül csak álmok maradhatnak.

Rendíthetetlen álmodozókkal van tele az egész Világ. Nézd csak a gyerekeket, akik tiszta tekintetében úgy tükröződik vissza a valóság, mint egy álom, és az álmuk, mint számukra megrendíthetetlen valóság.

Egyre kevesebb felnőttet látsz álmodni, mert te is azzal a szemmel nézed, amelyik utolsó igazi álmát akkor látta, amikor még nem borította rá leplét az anyagi világ. Így mások álmát is kétkedve nézed. Nem hiszed el, hogy álmodhat, nem hiszel abban, hogy papírt és ceruzát ragadva és egy szót leírva belevésheti a valóság egy töredékét az álmába. Hagyd, hogy álmodjon, és ne gyömöszöld a bolhacirkusz fáradt bohócának szerepébe.

Tudod a bolha is magasra ugrik, talán ösztönösen, talán azért mert bolhaálma hajtja, nem tudni, de ha egy akváriumba teszed és üvegfedőt teszel, annak tetejére megnyirbálod álmainak ezüst szárnyait. Ugrik egyszer, ugrik kétszer és fájdalmasan koppan az üveganyag valóságába, amit útjába tettél. Aztán, mert kiélvezed a cirkuszt, tudattalan álomnyirbáló kezed egy nap elveszi az üveglapot. Ekkor mi történik? A bolha többé nem mer nagyobbat álmodni, mint az üveglap valósága. És annak ellenére, hogy nincs ott üveglap, álmainak oly határt szabtál, hogy nem mer magasabbra ugrani. Hiába van ott előtte újra a világ, Ő megtanulta, hogy annál nagyobbat nem ugorhat, és annál nagyobbat nem álmodhat.

Bolha álmok… kicsik és sokan vannak, de nap mint nap ezek teremtik meg a valóságot benned is. Azok az apró tudatodon átrebbenő álmok, amelyekből célt és valóságot teremtesz.

Egyre többször jutalmazom meg lelkem azzal, hogy veszem a papírt és ceruzát és belevésem álmaimat a papír anyagi valóságába, aztán nap, mint nap reményekkel és szeretettel öntözve várom hogy erőre kapjon.

Ha érdekelnek további cikkeink, csatlakozz a Filantropikusok csoportunkhoz! , vagy kövess minket a Pinteresten, vagy iratkozz fel a hírlevelünkre.