Felnőtt vagyok. Most egy irodában dolgozom, itt ülök a bal hátsó sarokban.
Nem volt más választásom, felnőtté kiáltott ki az Élet már régen, pedig én még jó sokáig – talán örökre – szerettem volna gyerek maradni nagyapám sült alma illatú füstös kályhája mellett.
Amolyan átlagosnak gondolnál, ha látnál. Visszahúzódónak, messzibe bámulósnak, magamba fordulósnak vagy épp álmodozónak. Talán még egy kicsit túl érzékenynek is. Gondolhatsz olyannak, ahogy az neked tetszik, de valóban is ilyen vagyok. Így lett a lelkem huzalozva. Vékony selyemszálakból. Olyanokból, amellyel érezni lehet a világ megannyi rezdülését. Érezni vele a virágba boruló rügyek erejét, a szirmok szuszogását, a lelkek sokféle színét… de szakad… az ilyesfajta lélek könnyen szakad.
Apám lelke, na az erős vászonból volt szőve. Az Övé is érez, de nyersebb, és sosem szakad. Talán ezért is találtam több megértésre nagyapám szelíd tekintetében.
Mindig, mai napig sem értem hogyan, de tisztán érezte a lelkem. Pont olyan tisztán mint azt, ha jön a eső, vagy azt, hogy éppen kiért szól a harang a faluban.
Gyerekként sok mindentől féltem. Tudtam hogy nem eshet bántódásom, de mindig ott ólálkodott a félelem a nyomomban. Azon az estén is üldözött. Sötétben feküdtem és vártam. Akkor imádkoztam először gyerekként egymagam, úgy ahogy tudtam, nem úgy ahogy édesanyám vagy a pap tanította. Ennek ellenére mégis megérkezett a Rettenet a lelkembe. Fütyörészve elkapott, s én csak tehetetlenül sírtam. Azon az estén belém fészkelt és ott maradt úgy, mint ahogy a kakukk fészkel pofátlanul más madár fészkébe.
Másnap reggel sápadt arccal és megtörten ébredtem. Kinéztem a kert végébe és többé semmi nem volt élettel teli, erőtlenné vált a rügy, színtelenné a világ és szürkévé az utcán járó emberek lelke.Nem lehettem több mint 7-8 éves. Épp elég idős ahhoz, hogy tudjam, hogy amit érzek az nem gyereknek való. Nem cipelhetem én ezt a félelmet magammal.
Rohantam nagyapám mentsvárába. Az öreg már ott ált. Bozontos szemöldöke alól apró kék tekintete ragyogott. Amint megláttam tudtam hogy van remény. Zilálva öleltem át a nyakát.
Nagyapa félek! – zokogtam
Ő csak rám mosolygott. Semmit nem szólt de mégis értettem minden szavát. Tudtam hogy elvisz valahova.
A közeli domboldal alig fél órányira volt a házától. Volt ott egy szikla. Valami legenda és titok járta körül azt a helyet, de nem emlékszem rá. Hiába akarom. Újra meg újra csak nagyapám jut eszembe, amint fogja egyik kezével apró kis kacsóm, másikban meg a varázsdobját és egy gyantaillatú fenyőkérget. Ne kételkedj, tényleg volt neki varázsdobja, legalábbis én hittem benne. Most is hiszem. Tudom, hiszem, hogy az nélkül nem sikerült volna a varázslat igazán!
Megérkeztünk. Soha nem volt bőbeszédű, most is csak ennyit mondott:
„Egyetlen kisunokám ne félj! Tűzzel és vízzel, földön, és az égben, ami lelkedet nyomja mindig engedd el!”
Kezébe vette a fakérget és apró tenyerembe adott egy kisebb szöget. Karcold bele, vésd bele most ebbe mindazt, ami a lelkedben az a nagy Rettenet!
Nem tudtam mit rajzolok, de lázas hévvel szorítottam apró ujjaim közé a szöget és csak róttam a korhadó fenyőfakérget.
Kész! – Mondtam büszkén és megkönnyebbülten.
Nagyapám ránézett és szeme megtelt könnyel. – Ennek mennie kell. Ezt nem viselheti a te gyermeklelked! Leültetett egy nagy mohás kőre. Mélyen szemembe nézett és azt mondta: Nem a félelem kapaszkodik beléd, hanem te a félelembe.
A gallyakból kis tűzhelyet rakott, amit Ő népiesen csak „pucoknak” nevezett. Begyújtotta. A füst keletnek szállt a Havasok fele.
Ez jó jel – mondta biztatóan, aztán amikor már izzott a tűz kezébe vette varázsdobját. Halkan kezdte aztán egyre hangosabban dobolt. Éreztem ami történni fog végigkísér egy életen át. Nem kellett semmit mondania bedobtam a fenyőkérget a lángokba.
Izzott, úgy ahogy előző éjjel izzott lelkemben a Rettenet.
Pillanatok alatt porig égett.
Most jön a varázslat, mondta. A tűz megégette a Rettenetet, de még mindig ott van a kis lelkedben.
El kell onnan engedned. Mennie kell, de hamar még mielőtt lemegy a nap! A pucok szélén maradt egy két fekete kormos széndarab, sok hamu és por.
Ott egy gödör! – és a szikla tövében egy nagy vakondtúrás mellé mutatott.
Pont jó hely lesz. Oda temetjük el a Rettenet egy részét – mondta.
Kezébe vett egy fekete kihűlt széndarabot és bedobta a gödörbe. Apró kezeimet nem kímélve gyorsan behantoltam.
Édes kisunokám, mindenki lelkébe beköltözik néha a Rettenet, de ne feledd ha lelked mélyébe temeted el, akkor az egy életen át kísérteni fog. Inkább a földbe temesd, az anyaföldbe mert az mindig befogadja.
Egy maréknyi finom hamut adott aztán két kezembe. Emeld magasra és kérd a szelet hogy vigye el jó messzire. Ahogy fölemeltem a kezem egy határozott fuvallat kikapta a szürke hamut markomból és a mogyoróbokrok felett kanyarogva szétszórta a horizonton.
Már esteledett. Vörösen izzott az ég alja. Holnap még erősebb lesz a szél – dörmögte bajsza alatt. Na de igyekezzünk, még van egy kis dolgunk – mondta nagyapám.
Útban hazafele utunkba esett a faluvégi patak. Mindig ott gázoltunk át rajta, ahol a tehéncsorda utat vágott magának a sok partmenti hajtás között.
Megálltunk és a folyóra mutatott. A víz majd mindent elvisz. Mindig mindent… itt elakadt a hangja… akkor még nem tudtam, hogy arra az árvízre gondolt, amiben minden jószága odavesztett. Mindent elvisz… ismételte… a maradék Rettenetet is a kis lelkedből. Markában ott szorongatta égett fenyőkéreg és a gallyak maradék hamvát amelyet indulás előtt összegyűjtött.
Ez lesz a végső búcsúd a Rettenettől. Tudod semmit sem lehet csak úgy félig elengedni, csak tiszta szívből, csak úgy Istenigazából, na úgy, úgy Igen – mondta határozottan.
Bedobtam a folyóba a maradék hamut.
Elengedlek, elengedlek – kiáltottam hangosan és közben patakokban folyt a könnyem. Lelkem egyre könnyebb lett, miközben Nagyapám tarkómra tette sorsnyírbálta vaskos tenyerét és oltalmazón megsimogatott.
Abban a pillanatban, Isten bizony felnőtté lettem!
Most itt ülök egy irodaházban, a bal hátsó sarokban egy szobában. Magamba fordulok, messzibe bámulok, vissza a múltba és hosszan a jövőbe, de a Rettenetnek lelkemben többé sem híre, sem hamva, sem helye!
Szeretettel, hálával és köszönettel Nagyapáimnak!
Szerző: Ilyés Zsolt – 2017
Cím: A Rettenet
