Gyakran kérdezgetem magamtól, hogy vajon miért lépnek ki bizonyos emberek az életemből? Sokat gondolkodom rajta, vajon mi történhet, ami egyik napról a másikra megváltoztatja a véleményüket. Hogy lehet az, hogy ma még te jelentesz nekik mindent, holnap meg már szóba sem állnak veled?

Fáj, amikor valaki elhagy minket, mert azt szeretnénk, ha örökre velünk maradna, igazi mesébe illő szerelmi történetre vágyunk, hiszen egész életünkben erre vártunk, és olyan boldogok voltunk, amikor azt hittük, végre megtaláltuk a lelki társunkat.

De sokszor akkor is fáj, ha valaki kilép az életünkből, ha tulajdonképpen nem is voltunk igazán kapcsolatban, ezért igazi szakításnak sem nevezhetjük az elválást. Mégis ugyanúgy fáj, amikor elválnak az útjaink. Néha ebben az esetben is épp olyan mély fájdalmat érzünk, mint amikor egy valódi kapcsolat ér véget.

De vajon miért? Miért fáj annyira, amikor az emberek elmennek, függetlenül attól, milyen kapcsolat volt köztünk? Talán azért, mert elkerülhetetlen módon elkezdünk kételkedni önmagunkban. Fel kell tennünk magunknak néhány kérdést, amit addig igyekeztünk elkerülni. Mélyen önmagunkba kell néznünk, és szembe kell néznünk néhány igazán mély félelmünkkel és titkunkkal, hogy megtaláljuk a probléma forrását.

Azért fáj annyira, mert felszínre hozza a bizonytalanságainkat és a komplexusainkat. Arra késztet bennünket, hogy felülvizsgáljuk minden hiányosságunkat.

Ez azt jelenti, hogy elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy felismerjük, nekünk magunknak kell betöltenünk a bennünk rejlő ürességet, nem várhatjuk ezt másoktól.

Az emberek bármire képesek annak érdekében, hogy kitöltsék ezt az ürességet, hogy ne kelljen szembenézniük a saját démonaikkal, hogy megvédjék a lelküket. Minden áron meg akarjuk őrizni a belső egyensúlyt, amit semmi sem tesz tönkre annál jobban, mint amikor azt érezzük, hogy valami hiányzik, hogy nem vagyunk elég jók, hogy valaki más jobb nálunk. Ezt úgy kerülhetjük el a legegyszerűbben, ha még azelőtt eltávolodunk valakitől, mielőtt az illető minden különösebb magyarázat vagy ok nélkül elhagyna minket.

Ha igazán őszinték akarunk lenni, belátjuk, hogy valójában nem is mindig hiányoznak azok az emberek, akik elhagytak minket. Lehet, hogy igazából nem is kedveltük őket, csak jólesett, hogy segítettek megfeledkezni a bizonytalanságunkról, hogy úgy éreztük, valakinek szüksége van ránk, örül a társaságunknak, és fontosnak érezhetjük magunkat. Mellettük azt éreztük, hogy minket is lehet szeretni.

És amikor elmennek, szembe kell néznünk azzal, amit megpróbáltunk elkerülni. Meg kell próbálnunk megoldani a problémáinkat.

De amikor az emberek elhagynak, megtanítanak nekünk egy fontos leckét: csak mi magunk vagyunk képesek kitölteni a lelkünkben tátongó ürességet, és soha senki nem fog jobban szeretni minket, mint ahogy mi szeretjük önmagunkat.

Ha érdekelnek további cikkeink, csatlakozz a Filantropikusok csoportunkhoz! , vagy kövess minket a Pinteresten, vagy iratkozz fel a hírlevelünkre.