Általában véve nem igazán értem el a céljaimat. Az út közepén elvesztettem az érdeklődésem és megtorpantam. És újra meg újra ugyanazokat a hibákat követtem el.
Egyszerűen nem értettem saját hatékonyság nélküli viselkedésem, ami nem tette lehetővé, hogy a kitűzött céljaimat véghez vigyem. És ez így ment hosszú ideig, mindaddig, amíg a „Tiszta légkör” elnevezésű pszichológiai foglalkozást nem kezdtem el gyakorolni.
Az ülések során megalapozatlan viselkedési sztereotípiákat fedeztem fel önmagamban, amelyek mind a kezdeti „nem”-re vezettek vissza. Később rájöttem, hogy ez a viselkedés sok emberre jellemző. Nem mindegyik nevében beszélek. Vannak emberek, akik megértik a hibájukat és tanulnak belőlük. Ők általában elérik a céljaikat.
Mindegyikünknek vannak életcéljaink: lefogyni, angolul tanulni. Nem játszani számítógépes játékokat. Megtanulni gitározni. Edzésekre járni. Írni egy könyvet. Kocogni minden reggel. Utazni. Képeket készíteni Vállalkozást indítani.
A fentiek mindegyike személyes célokat szolgál. Minden alkalommal, amikor új célt tűztem ki, meséltem róla barátaimnak, szüleimnek vagy kollégáimnak. Mondtam nekik, hogy ezt akarom csinálni. Vagy csak azt mondtam nekik, hogy már elkezdtem valamit.
- „Egyébként regényt akarok írni!”
- „Barátainkkal együtt számítógépes játékot játszunk!”
- „Meg akarom nyitni a saját vállalkozásom!”
Amikor így tettem, általában soha nem valósult meg belőle semmi, mert vagy a cél nem tűnt már vonzónak számomra, vagy az ahhoz vezető út lett igen hosszú. Aztán idővel azt vettem észre, hogy csak azok a terveim sikerültek többnyire, amelyekről nem beszéltem senkinek.
Az internetet böngészve, egy amerikai kísérlet bizonyította a megfigyelésem. A német pszichológiai professzor, Piter Golvitzer, 15 éven keresztül tanulmányozta ezt a jelenséget és érdekes kísérletet is végzett ennek bizonyítására. Golvitzer kísérleti alanyai a jogi egyetem hallgatói voltak.
A kísérlet pedig arra vonatkozott, hogyan befolyásolja az egyéni tervek megosztása a véghezvitelüket. A kísérlet anonim volt. A kérdőíven kérdések szerepeltek a hallgatók jövőbeli terveire vonatkozóan. A professzor legnagyobb ámulatára, a pontosan kitöltött kérdőívek mellet, volt néhány, melyeket a tulajdonosai megválaszolatlanul adtak be.
A kísérlet itt nem ért véget. A professzor és csapata egy bizonyos idő elteltével mesterséges helyzetet teremtve leellenőrizték, hogy a hallgatók beteljesítették-e a kitűzött és leírt céljaikat. Az eredmény megdöbbentő volt: azok, akik megosztották céljaikat, gyorsan fel is adták azokat, annak ellenére, hogy zöme jogászi karriert szeretett volna befutni. Akik viszont hallgattak a terveikről, maradéktalanul megvalósították azokat.
De miért is beszélnek az emberek a kitűzött céljaikról? Golvitzer szerint pusztán önigazolásból.
Mindannyian ideális emberek szeretnénk lenni. Az intenzív munkavégzéssel kapcsolatos terveink kijelentése azonban gyakran szimbolikus cselekedet. Ez segít megismerni a társadalomban betöltött szerepünket, mellyel azonosulni szeretnénk. Például: „ügyvéd vagyok”, „író vagyok”, „fotós vagyok”, „programozó vagyok”.
De Piter Golvitzer újabb kísérletet végzett, hogy újfent meggyőzze magát a felfedezett igazságról. A diákoknak fényképeket mutattak bírókról, melyek különböző méretűek voltak, a nagyon kicsitől a nagyon nagyig. A válaszadókat arról kérdezték: „Most a legjobb ügyvédnek érzed magad?”. Senki sem lepődött meg, amikor azok a hallgatók, akik a jövőbeli terveikről beszéltek és a gyakorlatban kudarcot vallottak, a nagyobb képeket választották. Csak egy egyszerű kijelentés, hogy ügyvédek akarnak lenni, azt az érzést keltette bennük, hogy ők valóban jó ügyvédek lennének. Ez paradox módon csökkentette a nehéz dolgokkal való megbirkózási képességüket. Képzeletükben ők máris legendákká váltak. A legendák által azonban nem lehetünk képesek céljaink elérésére.