Ma reggel hűvösebb volt amikor szaladni indultam a kora reggeli órákban, az utóbbi napokhoz viszonyítva, valószínű az esti vihar miatt. Az ég, egy sárkány alakú fátyolfelhőt kivéve teljesen kék volt és csillogott a napfényben. Valahogy már induláskor éreztem, hogy a mai nap csodálatos lesz. Hogy miért? Azt nem tudom, de az ember sokszor megérzi, ha valami fontos történik az életében. Ezen különben sokszor gondolkoztam, vajon hogyan is van: megérzem valójában, mi is fog történni, vagy gondolataimmal megteremtem a megálmodott jeleneteket. Vajon van akkora ereje a gondolatainknak, hogy teremtő erővel rendelkezzenek? Egyesek szerint igen, csak nem tudjuk használni. De vajon jó volna? Talán igen, talán mégsem. Még önző kis lények vagyunk, és teremtés közben csak a magunk hasznát néznénk, megpróbálnánk másokat befolyásolni gondolatainkkal, és ez sosem vezetne jóra. Így keletkezhetett a káosz. Vagy az már megvolt? Ki tudja? Lehet, csak önmagunkat ismételjük újra és újra, esetleg egy szinttel magasabban (legalábbis ezt így szeretném hinni).
» 3 csillagjegy, akikre csak úgy árad a szerencse 2023 őszén
» A nő megváltoztatta a végrendeletét, miután megtudta, hogy a fia megcsalta a feleségét: „Azokat jutalmazza, akik megérdemlik”
» „A vőlegényem négyszer többet keres nálam, de nem hajlandó osztozni az anyagiakon”
» A férfi szerelme furcsán kezdett viselkedni, miután megszületett a gyerekük – ledöbbent, amikor megtudta az igazságot a nőről
A reggel valóban ragyogóan kezdődik. Már a tömbházak közötti fűszálakon látom a vízcseppek csillogását, a fa lombjai közt átsütő napsugarakat. Ma valahogy minden fényesebb. Szeretném azt hinni, hogy azért, mert emelkedettebb hangulatom van az esti lélekemelő olvasmányaim és az azt követő beszélgetések hatására, de valószínű csak azért, mert a tegnapi eső lemosta a port a levelekről. Talán az én lelkemből is kimosott valamennyi „rosszat”, elhasználtat, mert ma könnyebbnek érzem magam, felszabadultabbnak. Különben az a vihar csodálatos volt – mindamellett, hogy a földnek, növényeknek szükségük volt a vízre, valami mást is hozott magával: tisztaságot, fényt. Azt hiszem nemcsak bennem indította el a lelki megtisztulást, a vihar végén érzékelhető csodálatos sárgás fény, a várost átölelő szivárvány sokak szívét megnyitotta.
Ahogy kiérek a folyópartra, eláll a lélegzetem, bár számítottam arra, hogy a vihar után különleges lesz. A vízből felszálló gomolygó párára rásütnek a felkelő nap első sugarai, és leírhatatlan a látvány. Misztikus élményt nyújt számomra. Mintha valahol a régmúlt időkben léteznék, amikor az ember „született”, még minden ködös, titokzatos. Talán még az angyalok is, akik a teremtésben részt vettek, ott vannak valahol a párolgó víz fölött, csodálkozván, mivé is lett az, akinek megalkotásán oly sokáig fáradoztak. Megérte-e? Olyanná lett, mint elgondolták? Vagy akad még rajta javítanivaló? Vajon változtunk-e a teremtés óta? Ilyen kérdések foglalkoztatnak, mig egyenletes, rugalmas léptekkel szaladok a part mentén. Gondolom, sokat változtunk pár millió év alatt. A szabad akarat, meg az Isteni gondviselés egyaránt rontott, javítgatott rajtunk. Elszakadtunk a Központtól, már képtelenek vagyunk (vagy csak nagyon kevesek tudnak még) kapcsolatot teremteni a minket összefogó, egyesítő Isteni erővel, ezért magunkra maradtunk, egyedül, magányosan. És szorongunk, háborgunk emiatt, pedig csak mi tehetünk róla, senki más. „Istenem, miért hagytál el engem” nemcsak Jézus szájából hangzott el, hanem mi is, ahányszor bajba jutunk, félelmünkben elsuttogjuk ezen mágikus szavakat. Mert csak ilyenkor jut eszünkbe Isten, boldog pillanatainkban ritkán. Mert úgy gondoljuk, sikereinket, boldogságunkat mi harcoltuk ki magunknak, de bármi rosszért, kellemetlenért Istent okoljuk, mintha ezeket a csapásokat Ő mérné ránk (ilyenkor persze megfeledkezünk a szabad akaratról). Pedig lehet, hogy pont ezért kerülünk egy-egy megpróbáltatás elé, hogy ezzel is segítsen minket a visszakapcsolódásban, a re-ligio-ban? És ilyenkor, sosem az jut eszünkbe, hogy mint minden próbatétel, ez is majd előbbre visz, hanem haragszunk Rá, és még jobban eltávolodunk. Mert mi csak kapni szeretnénk, adni nem. Mindent szeretnénk a semmiért. És ez a mindennapi kapcsolatainkra is vonatkozik.
Következő pillantásom a kis „vízesésre” esik és csodálom, mint minden reggel a víznek, érzelmeink szimbólumának erejét. Az ősszel gondosan felrakott hatalmas kőtömböket, mellyel kis gyalogos átkelőhelyet akartak biztosítani a merészebbeknek, a víz saját kénye-kedvére lesodorta, utat törve magának, átalakítva azt saját ízlése szerint. Szebbre, szerintem. Mások szerint tönkretette kemény munkájukat, a felépített „hidat”. Elfeledjük, hogy a meder a vízé, bármilyen formában akarjuk a mi hasznunknak megfelelően átalakítani, az mégiscsak az övé, azt tehet vele, amit akar. Ha felbosszantjuk, akár meg is torolhatja – hisz „nem tehet mást, csak mi lényege”. És azt már láthattuk, tapasztalhattuk, hogy hatalmas ereje van, akárcsak elsöprő erejű haragunknak, amivel romba dönthetünk pár szempillantás alatt jól felépített kapcsolatokat, családokat. A megfékezhetetlen érzelmek vihara után sajnos ritkán látunk szivárványt az égen.
Utam végén ott a fa, a „fám”. Egyenes törzsű, 5-6 méter magas gesztenyefáról van szó, lehet nem a legtökéletesebb alakú. De ha szeretünk valakit, azt elfogadjuk olyannak, amilyen – szépségével, hibáival egyetemben, olyannak szeretjük, amilyen, nem akarjuk őt megváltoztatni. És én szeretem őt. Vele osztom meg minden reggel gondolataimat. Mindig türelmesen meghallgat. Vajon hányan panaszolják el bánataikat, újságolják el örömeiket neki? Vajon hány titkot hallott, látott már? Sosem tudjuk meg, hisz velünk ellentétben tud titkot tartani. Ismeri gyengéimet, vágyaimat, álmaimat, ambícióimat, és tudom, nem árul el. Csak hallgat, és egyre szebbé válik gyónásaim hatására, mintha a szavak erejéből táplálkozna: kezdetben még kopár ágainak mondtam el bánatom, majd csodálva figyeltem az apró rügyek megjelenését, gyors növekedésüket. Mára már teljes pompájában tündöklik, virágai mint millió gyertya díszítik dús koronáját. Mint egy nyári karácsonyfa. És legalább ugyanannyi örömmel tölt el látása. Nem a megszületés, hanem az újraszületés, az átalakulás, a megújulás lehetőségét hirdeti. Vajon képes leszek-e állandóan megújulni, átalakulni ezen az úton, melyen elindultam, hogy betölthessem feladatomat, és melyről már milliószor letértem az élet apró örömeinek, csábításainak áldozva? Remélem igen, hisz a természet ezt sugallja: képesek vagyunk a változásra ha a régit sikerül magunk mögött hagyni. A múlt eredményeiből és hibáiból képesek vagyunk minden nap új életet építeni. Az éjszakára új reggel virrad, a lombját vesztett fa tavasszal még csodálatosabban virágzik és egy-egy vihar után újra kisüt a nap.
Kovács Judit
