„Egyedülálló személy párkapcsolatot keres. Jelige: liliom”- olvasható a társkereső lapok tucatjaiban.
Egyedül megáll a lábán, ez már jól hangzik és kiindulásnak nem is rossz.
Valószínűleg megunta már az egyedül állást és jól jönne egy pár kapocs, amivel bebiztosítja magát nehéz időkre, ha netalán nem tudna már megállni egyedül a lábán.
Párkapcsolat, ízlelgetem ezt a szép magyar szót és minél többször hangzik el a dallama fülemben, annál inkább újabb és újabb gondolatokat indít el bennem.
A pár-választásnál elsősorban valami közösnek kell lennie a két félben ahhoz hogy párt alkossanak? Vagy mint a két teljesen különböző puzzle darab, ami mégis tökéletesen illeszkedik egymásba az a jó páros? Jó kérdés…
Valójában nem is a két pár hasonlósága vagy különbözősége az, ami meghatározza a kapcsolat megteremtődését, hanem maga a kapocs. Valami láthatatlan fonal, valami erő, valami rezgés, ami párkapcsolattá kovácsolja azt. Valami, ami képes eggyé forrasztani két részt. És bizony ez nem rövid idő. Hónapok évek alatt érnek össze a részek, hogy aztán egy párként folytassák életüket az Univerzum rég koptatott színpadán. Igen, mert színház az egész élet.
De vajon milyen szereposztás jutott nekünk?
Mindenki bújt már a bele a felhőtlenül boldog és dacos kisgyerek jelmezbe, a világmegváltó serdülőébe, álmodó, szerető, féltő, unott, megcsalt és megcsalatott, velejéig szerelmes, bántó és megbántott és millió más, sorsunk által ránk varrt szerepbe.
Nap, mint nap eljátsszuk a nagy komédiák, nevetséges drámák forgatókönyvét főpróba nélkül, önkénytelenül. Valóság és színpad összefonódik.
Párkapcsolataink hogy jól működjenek annak az a feltétele, hogy játszunk. Együtt játszunk ezen a színpadon, megtalálva azokat a szerepeket amelyek ugyanazon színdarab forgatókönyvére íródtak.
Na meg néha tudjunk improvizálni, ha belesülsz a szövegbe és lötyögni kezd a szereped tudj tovább játszani.
És figyelj a Súgóra, arra, akit nem látsz, hangját mégis hallod és ha tanácstalanul elakadsz akkor mindig oszt egy új szerepet hogy tovább folytatódjék a darab.
Olvastad már: Mit tegyünk szakítás után?
És mivel életünk nem magándráma figyelnünk kell a többi szereplőre és a Rendezőre is. Egy Müller Péter idézettel zárom:
Sorsunk nem magányos, hanem közösségi folyamat. A nagy társasjátékban mi csak a saját szerepünket éljük, s képtelenek vagyunk megérteni, hogy ami velünk történik, az a többi ember története is! A karmák össze vannak kötve: ahhoz, hogy valami beteljesedjen, minden szereplőnek meg kell érnie rá. Néha mi maradunk le, néha a többiek, s ilyenkor várni kell, mert késik az a pillanat, amit úgy hívunk: egybeesés.
Hogy ez mikor jön el, csakis isteni szemmel lehet látni: A Nagy Rendező szemével, akinek mindenki fontos, s mindenkiben látja az érlelődő folyamatokat.
Ha türelmetlen vagy, elrontod az egészet!
