A taxis megérkezik a bemondott lakcímre. Egy idős asszony száll be az autóba. Ami ezután történik, egyszerűen szívbemarkoló.
Egy taxis megható története, váratlan befejezéssel.
„Megérkeztem a helyszínre. Senki nem állt a kapuban, így dudáltam egyet. Pár percig vártam, de senki nem jött ki, ezért ismét dudáltam. Ez volt az utolsó fuvarom az aznapi műszakomban. Azt gondoltam, hogy nem foglalkozom már ezzel, inkább hazamegyek. Valami miatt mégis úgy döntöttem, hogy leparkolok, és becsengetek.
– Egy perc, jöjjön be addig a bejárati ajtóig! – szólt ki egy törékeny hang, közben furcsa zajt halottam, mintha valamilyen tárgyat húztak volna végig a padlón.
Mikor kinyílt az ajtó, egy apró, 90 éves öregasszony állt előttem, hosszú vászon szoknyában. Mellette egy eléggé nagy bőrönd volt. A ház olyan volt, mintha több éve nem lakott volna benne senki, a bútorok mind le voltak terítve. Nem volt egy óra a falon, semmi sem volt felakasztva. Az egyik szoba sarkában volt azonban egy asztal, amely tele volt fényképekkel.
– Segítene elvinni a kocsiig a bőröndöt? – kérdezte.
Megfogtam, és betettem a csomagtartóba. Ezután karon fogtam, és segítettem, hogy ő is beszállhasson a taxiba.
– Szeretek segíteni másokon, az utasokkal igyekszem úgy bánni, mint ahogyan anyám gondoskodna rólam – mondtam mosolyogva.
– Oh, akkor maga igazán jófiú – tette hozzá az idős hölgy.
Mikor beültünk az autóba, és bemondta az úti célt, azt kérte, hogy a városközponton keresztül vigyem oda.
– Ez kerülő út lesz – figyelmeztettem.
– Oh, nem zavar, nem sietek sehová, épp az idősek otthonába megyek, ott fogok élni – mondta.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe, a szemei csillogtak a könnytől.
– Már senkim sincs, nincs aki vigyázna rám, és az orvos is azt mondta, hogy nincs sok időm hátra.
Nem indítottam el taxiórát, hiszen valószínűleg ez az idős nő utolsó útja, és még meg szeretné nézni azokat a helyszíneket a városban, amelyekhez kellemes élmények fűzik.
– Rendben, akkor milyen útvonalon menjünk?
A következő két órában körbekocsikáztuk a várost. Megmutatta az épületet, ahol liftkezelő volt. Megnéztük azt a lakónegyedet, ahol a férjével éltek, mikor friss házasok voltak, és olykor kérte, hogy egy-egy helyszínen, épület előtt lassítsak le, hogy szemügyre vehesse a környéket. Láttam a tükörben, hogy a könnyeivel küzd.
A nap már lemenőben volt, mikor azt mondta, hogy elfáradt, ezért vigyem az idősek otthonába. Az intézmény egy csendes utcában volt, körülötte park húzódott. Két ápoló rögtön elébe ment, segítettek kiszállni, biztos várták már, hogy megérkezzen. Kiveszem a bőröndjét, addigra ő már egy kerekesszékben ül.
– Mennyivel tartozom? – kérdezte.
– Semmivel! – válaszoltam.
– Ne vicceljen! Fizetnem kell, magának ez a munkája!
– Hagyja csak, legyen nyugodt, holnap is van nap, lesznek újabb utazó személyek.
Észre sem vettem, hogy mit teszek, hirtelen átöleltem a kedves utasomat.
– Felejthetetlen élményt és örömet okozott egy öregasszonynak. Köszönöm – mondta.
Elbúcsúztunk egymástól. Indulok vissza az autóhoz. A hátam mögött kinyílik egy ajtó… annak nyikorgásán túl hamarosan egy élet befejeződik.
A nap hátralévő részében rengeteg gondolat futott át a fejemen. Mi történt volna, ha az öreg néni egy dühős, bunkó, türelmetlen taxist fog ki? Aki egyből elvitte volna az idősek otthonába, és a pénzt is elvette volna, mert hát, ez a dolga…”
Azt gondolnánk, hogy élet szép pillanatai tőlünk függetlenül történnek, és nem vesszük észre azt, hogy mi is képesek vagyunk örömet okozni másoknak.
