Az Édesanyám 73 éves. Egy nap beléptem hozzá, körtét adott nekem. Így szólt: “Nem néznek valami jól ki, de nagyon finomak. Vigyáztam rájuk, mert tudom, hogy nagyon szereted. Nincs semmi vegyszer rajta, nyugodtam megeheted.”
Nem lakunk közel egymáshoz, két különböző városban élünk, 40 km-nyi távolságra. Néha meg szoktam látogatni, ilyenkor rendszerint aggódni kezd, elmondja, hogy miért nem öltözök vastagabban, miért nem teszek sálat, hiszen így könnyen megfázom.
De rendszeresen beszélünk telefonon, ilyenkor mindig figyelmesen és türelmesen végighallgatom, de van úgy, hogy néha kihoz a sodromból, mert többnyire panaszból, siránkozásból áll a diskurzus. Elmondja, hogy mit látott a piacon, mit csinál a nővére, miért nem érett be a paradicsom, vagy, hogy a virágok milyen gyatrán nőttek ki tavasszal a kertben.
Be kell vallanom, hogy ezek a történetek untatnak. Semmi lényeg nincs bennünk, és az is zavar, hogy “megint itt kezd fájni, ott már rég fáj”, de orvoshoz nem látja értelmét elmenni.
Majd azt mondja: “Kislányom, hát kinek panaszkodjak, ha nem neked. Hiszen nekem már csak te vagy a világon.”
Ilyenkor összeszorul a torkom, és beleképzelem a helyébe magam: én sem szeretnék egyedül lakni, én sem szeretnék magányos lenni idős koromban. Így megértem, hogy mennyire fontosak ezek a beszélgetéseink. Milyen jó, hogy még hallhatom a sírását, vagy a nevetését. Letesszük a telefont, és elhatározom, hogy a hétvégén bejelentés nélkül meglátogatom.
És milyen jó otthon, hiszen Édesanyám teljesen kivirul, sütni-főzni kezd a jó meleg konyhába. Én visszaidézem a boldog gyermekéveket, a sok szép élmények még mindig bennem élnek. Ilyenkor úgy érezem, hogy nincs semmi baj. És ezt még hosszú évekig át szeretném élni.
