Egyik nap egy nő az utcán sétált, mikor felfigyelt egy idős bácsira, aki lesütött fejjel bámult maga elő, szakadt, koszos öltözékében. A többi járókelő egy pillantást sem vetett a hajléktalanra, pedig elég hideg volt azon a reggelen, és hát a bácsi nem volt túlöltözve, egy lyukas pokróccal volt betakarózva.
A nő odalépett hozzá, és megkérdezte:
– Uram, jól van?
– Nem igazán – válaszolta enyhe szarkazmussal a hangjában.
A nő elmosolyodott, majd megfogta a bácsi karját, ami már nem tetszett annyira.
– Mit csinál, hölgyem?! Hagyjon engem békén!
Egy rendőr észrevette az esetet, majd odament.
– Valami probléma van, hölgyem?
– Nincs semmi baj, csak szeretném talpra állítani ezt az idős urat, segítene?
– Ez az öreg itt John, jó pár éve az utcán van. Mit akar tenni vele?
– Látja ott azt a kis éttermet? Szeretnék venni neki valami meleg ételt, hogy felmelegedjen.
– Maga megőrült, én oda be nem megyek – szólalt meg a bácsi.
Majd két erős kart érzett, akik körülfogták, és felemelték.
Bementek az étterembe, ami szinte teljesen üres volt, leültették a bácsit egy asztalhoz. Az étterem tulajdonosa rögtön ott termett.
– Ide nem jöhet be egy hajléktalan, mert elriasztja a vendégeimet.
Az öreg mosolyogni kezdett
– Na, ezért nem szeretek ide járni – mondta.
A nő odalépett a tulajdonoshoz.
– Látja azt a céget, itt szembe?
– Igen, hetente szoktak összejöveteleket szervezni az éttermemben.
– És mennyi bevételt kap ettől a cégtől?
– Miért érdekli az magát?
– Mert én vagyok annak a cégnek az igazgatója – felelte a nő.
A tulajdonos nem mondott erre semmit. A nő odafordult a rendőrhöz, és megkérdezte, hogy akarna-e velük reggelizni.
– Nem, köszönöm, szolgálatban vagyok – válaszolta a rendőr.
– Akkor legalább egy kávét igyon meg velünk – kérlelte a cégvezető.
– Az rendben lesz – felelte a rendőr.
A tulajdonos elment kávét készíteni.
– Jól helyretette – mondta a rendőr a nőnek.
– Nem így akartam, de meg volt rá az okom – mondta a nő.
Ezután ránézett a bácsira, és megkérdezte:
– Emlékszik még rám?
– Azt hiszem igen, akartam is mondani, hogy olyan ismerős valahonnan – felelte az öreg.
– Maga valamikor itt dolgozott. Emlékszem az arcára. Szét voltam fagyva, bejöttem ide, szinte éhen haltam, annyira éhes voltam. Nagyon rossz periódusban voltam, szinte én is az utcán végeztem mint maga.
– Nem létezik, hogy egy olyan sikeres üzletasszony, mint maga, majdnem az utcára került – ámuldozott a rendőr.
– Húszéves lehettem. Eljöttem a városba, hogy munkát találjak, de senki nem akart alkalmazni. Nem volt, miből fizessem az albérletet, így a lakás tulajdonosa kitett. Nem volt hová mennem. Órákig mászkáltam az utcán, teljesen átfagytam, éhes voltam. Megláttam ezt a helyet, és gondoltam bejövök, hátha kapok egy tányér meleg levest.
– Aha, tényleg, emlékszem – kiáltott a bácsi. – Megkérdezte, hogy pár órás mosogatásért kaphatna-e egy tányér ételt. Azt feleltem, hogy ez nem egyezik az étterem működési szabályzatával.
– És akkor maga a világ legnagyobb szendvicsével jött ki a konyhából, meleg volt és isteni finom – folytatta a történetet a nő.
– És hogy jutott ilyen magasra?
– Azon a napon végre találtam munkát. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy el tudjam indítani saját vállalkozásomat. Ha végzett a reggelivel, akkor jöjjön át, keresse meg ezt az embert (egy névjegyet nyújtott át a bácsinak), ő irányítja humánerőforrás osztályt. Biztosan tudunk munkát találni önnek, sőt még ruhára is adhatok egy kis előleget.
– Hogy tudom én ezt meghálálni magának? – kérdezte könnyes szemmel a bácsi?
– Istennek köszönje meg, hogy találkoztunk! – felelte a nő.