Az ember az élet minden ajándékát magában hordja, de megbecsülése helyett, szétszórja a reménytelen vágyak mezején. A lélek a reményből táplálkozik, de csak a beteljesülés során képes fejlődni.
Az ember és a hegy hasonlóak az ég felé törekvésükben, de a hegy egy lépéssel előbbre van. És emellett magasztalja önmagát, és a Föld egész világát.
Ha nem lenne az Ég fölöttünk, és a Föld a lábaink alatt, akkor összetörnénk a végtelenség súlya alatt.
Az, hogy másokról elfeledkezünk, nem olyan nagy baj, mert sokan lesznek, akik rájuk fognak emlékezni. De mi történik, ha elfeledkezünk önmagunkról, ki teszi meg, hogy emlékezni fog reánk?
Életünk nagy részét rohanással töltjük, néhány rövid megállással, és többnyire fáradtak vagyunk ahhoz is, hogy meggondoljuk, merre is rohanunk.
Az álom és a törekvés minden megvalósulás „atyja”. Álom nélkül, a beteljesülés, csak nem kívánt gyerek, melyet az emberi lélek, a sors elhagyatott útjára dobott.
Minden égitestnek megvan a maga csillogása. De az embernek még nem sikerült megtalálnia a magáét.
Az idő úgy halad át az emberi élet felett, mint a felhők az ég végtelen boltozatán. Csakhogy a nyomában a Nap ragyog, míg az Idő után leggyakrabban az emlékek árnyéka marad, és csak nagyon ritkán fordul elő a beteljesülés.
Miért változik ilyen lassan a világ?
Mert sok a kutató, és kevés a felfedező, mert sok papunk van, de nincsen Istenünk, mert sok az iskolánk, de kevés az általuk nyújtott valódi oktatás, mert sok a törvény, de az igazság megszűnik közöttük lenni. Mert sok a gyerek és kevés az igazi szülő, mert tudásunk van, de megértésünk kevés. Noha sok a kórház és gyógyszertár, mi betegek vagyunk, nagy házainkban kis családjaink élnek, mert hidak vannak a völgyek felett, de lényünk gödrei felett nincsenek. És bár éjszaka kivilágítjuk városainkat, tudatunkat a sötétség jellemzi.
A jelen embere olyan, akár egy haszonállat: aranyhevedert visel, ezüst edényből eszik, mindaddig, míg a „király” szekerét húzza, de ha kellően kihasználták őt, akkor eldobják.
Az élet értelme helyett az anyagi jóllétre törekszünk, és az eredmény egy olyan világ, ahol a hiábavalóság versenyre kel az abszurdummal, melyet mindig a tragédia nyer meg.
Az élet értelmének hiánya azt jelenti, hogy az ember bezárkózik a jelenbe, jövőkép és távlati tervek nélkül, amely aztán meghatározatlan időintervallummá változtatja az életét, a születés és a halál két pillanata közt.
A mindennapok válsághulláma pedig nem más, mint saját tudatunk válságának következménye.
A megoldás minderre viszont a szívünkben található, de csak akkor találjuk meg, ha feladjuk a haszontalan illúziók kergetését.
