KuriózumA saját magunk teremtette izoláción kell most átvergődjünk

A saját magunk teremtette izoláción kell most átvergődjünk

Iratkozz fel hírlevelünkre, vagy kövess minket a Viberen, a Telegramon és a Google Hírek-en!

Ha visszatekintünk az elmúlt hónapok (talán évek) eseményeire, nem nehéz észrevenni, hogy sem a klímaváltozás, sem a háborúk, konfliktusok, szegénység, nélkülözés nem voltak képesek úgy térdre kényszeríteni az emberiséget, ahogyan azt most a koronavírus teszi. Az imminens, egyént érintő, elkerülhetetlen veszély, fenyegetés képes ezt megtenni.

A kiszámíthatatlanság, előreláthatatlanság az élettel együtt jár. Gyakran az a fura, bizsergető, néha nyugtalanító ismeretlen simogatja belénk, hogy igenis ma is menni kell tovább. Az, hogy talán ma, akár holnap vagy holnapután ágynak eshetek, az életkörülményeim megváltozhatnak, szeretteimmel való kapcsolatom átalakulhat, mindennek vége lehet, ott van az életben.

Talán ez az, ami mindig is mozgósította azokat az energiákat, amelyek által az ember megtanulja a bizalmat és a ráhagyatkozást. De most valahogy mégis más rezgések vannak a levegőben. Valahogy mégis más ez a mostani lecke, a mai bizalom és ráhagyatkozás… Azért más, mert ebben a kusza, néha érthetetlen és követhetetlen világban már most, már ma keresi a szeretet az útját. Utat akar törni. A szeretet keres téged.

A szeretetleckéket az élet nagyon tisztán, szívbemarkoló, néha gerincvelőig hatoló őszinteséggel teríti elénk. Minden kornak megvan a maga kihívása, a maga lehetősége, hogy valamit közösségi szinten is, együtt tudjunk átélni.

Tükröt kaptunk. A mi korunk a látszat közösség, a nagy külső- és belső távolságok, a képernyő mögül ítélkező, okoskodó emberek kora, ahol a valóság az izoláció, az egyedüllét és a magány. Ezt kaptuk most vissza. Ezzel az izolációval, egyedülléttel, magánnyal kell szembenézzünk. Ezen az izoláción kopogtat most a szeretet. Ezen a magányon keresztül kell valahogy ajtót nyissunk, hogy majd eljussunk egymáshoz.

De az élet nem hagy magunkra. A tükrön kívül mást is adott most, hogy segíteni tudjuk a felénk igyekvő szeretetet: időt és vele együtt lehetőséget kaptunk, hogy végiggondoljuk, szembenézzünk és levetkőzzük a képmutatás élettelen nyomait, amit az elmúlt években fölösleges holmiként a kacataink között eldugdostunk; időt és lehetőséget, hogy számot adjunk arról, hogy miért is késleltettük ennyit igazán meghallgatni egymást, hogy miért is napoltuk el a felelősségvállalást környezetünk iránt, hogy miért tagadtuk meg és hunytunk szemet afelett, amin sosem lett volna szabad. A magunk által megteremtett kettős (lelki és most már fizikai) izoláción kell átvergődjük magunkat – szó szerint -, hogy újra utat verhessen magának a szeretet.

Hogy milyen ez a szeretet, ami most beengedésre, meghívásra vár? Hogy milyen az a szeretet, amit megteremtünk és beengedünk? És képes lesz-e egyáltalán izolációnk fekete-lyukjait feloldani? Az elkövetkező hetek, hónapok döntőek lesznek ennek meghatározásában. De ne gondold, hogy erről a számok fognak beszélni… pedig mennyire várjuk már – a reménykedő győztes csalóka naivitásával -, hogy csökkenjenek.

A most kopogtató szeretetről a belső csended és a nyugalmad fog beszélni – csakis az és csakis annyira, amennyit lesz bátorságod beengedni magadba belőle. Csakis annyi, amennyire kimered tárni az ajtódat. A szeretet keres minket.

Birtalan Katalin

Legfrissebb

Hirdetés

Aktuális kedvencek

Ez is tetszeni fog

Kapcsolódó cikkek