Egy ismeretlen szerző azt mondta egyszer : „A művészet az emberi önvaló tökéletességének visszatükröződése. Benne megtalálható minden vágy végső célja, és ez az, ami visszacseng: a tökéletesség időtlen harmóniája.”
Maga a harmónia tükröződött egy XI-es tanuló ma esti produkciójában, amelynek a marosvásárhelyi művészeti líceum díszterme adott otthont.
Egy zeneműnek egyszerre több funkciója is lehet: dekoráció, expresszió, szublimáció, szakralitás, agitáció, deszkripció, didaktikusság, provokáció. Hogy a ma esti zeneművek mit váltottak ki a jelenlevőkből csak akkor tudnám megmondani, ha mindenkit szerre megkérdeztem volna. Annyi biztos, hogy a hangok az ujjai közül csak úgy kirobbantak vagy éppen lágyan simogattak, lévén szó Liszt Spanyol rapszódiájáról vagy éppen Scarlatti d-moll szonátájáról.
Úgy tartja a szakirodalom, hogy a zongora a hangszerek királynője. Igaz ugyan, hogy a történelem során voltak olyanok, akik nem tekintették teljes értékű hangszernek, mivel sokszor nem teszi lehetővé a tiszta intonációt, ilyen volt Kodály Zoltán. Kevesen tudják, hogy a zongora szót Baróti Szabó Dávidnak köszönhetjük, aki a nyelvújítás korában nem volt hajlandó a már meglévő idegen szavakkal illetni eme hangszert, hanem inkább kitalálta zongora szavunkat.
Akár lehetővé vált a tiszta intonáció akár nem, a ma esti koncert impozáns élményben részesítette az ott jelenlevőket. Szemtanúi lehettünk, hogyan bontakozik ki egy nagyszerű tehetség a zongora által illetve hogyan bontakozik ki a hangszer általa. Nehéz megmondani, hogy a nyers tehetségen kívül a felkészítő tanárok, a napi több órás gyakorlás-e az, ami művésszé tesz egy fiatalt. Nem is a mi feladatunk ezt eldönteni. Az eredmény olyan lett, ami minden klasszikus zene kedvelőt, legyen az amatőr vagy éppen szakavatott vájt fülű lenyűgözött volna.
Hermész
