A nőiesség tagadhatatlan jelképe, a magassarkú cipellő, valamikor a férfi divat eszköztárából sem hiányzott. Leszámítva az Indiából nemrég indult férfi-tűsarkú divatot, a férfiak ma már nem viselnek hasonló surranókat. Mégis miért?
“A korábbi századokban a ló megülése végett viseltek többnyire sarkas lábbeliket a férfiak. Csakúgy, mint a mostani divat, az akkori is valahonnan a közel-keletről indult, ahonnan a lovas népek is”, magyarázta a Bata Cipőmúzeum kurátora, Elizabeth Semmelhack.
“Amikor a (perzsa) katona a nyeregbe ugrott, a kiálló sarkával kereste meg a kengyelt, mintegy beakasztva azt, majd így helyezte magát teljes kényelembe a nyeregben, amikor már ki tudta támasztani magát”, magyarázta Semmelhack.
A XVI. század végén, a perzsa uralkodó, Shah Abbas, mondhatta magáénak a világ legnépesebb lovas hadseregét. A feljegyzések szerint az Oszmán Birodalom ellen szövetkezett, és 1599-ben követeket küldött Európában, egészen Nyugat Európáig el. Az elképzelés szerint ilyen tájt terjedhetett el a keményszárú és sarkas csizma az európai nemesség köreiben, de erre más elképzelések is vannak. Ugyanakkor a megemelt sarok a viselőjét is mintegy kiemelte az átlagmagasság közül, és a furcsa cipő is egy érdekes vonzalmat keltett a divatnak hódolni képesek (nyilván gazdasági szempontból) köreiben. A sarkas cipő hamar úri kiváltsággá vált.
A korai sarkas cipők igencsak kényelmetlenek voltak, mivel a cipészek képtelenek voltak lemásolni a cipőket. A nemeseket ez kevésbé zavarta, ugyanis ők nem dolgoztak a földeken, és a városban sem sokat gyalogoltak. A társadalmi státusz láttatása ugyanakkor fontos volt (ahogy most is), és kényelmetlenségük ellenére is előszeretettel használták ezeket a modelleket.
Az egyik nagy hódolója e divatnak XIV. Lajos, francia uralkodó volt, akinek az érdeklődése kettős: 163 cm-es “magasságával” nem is csoda, ha 10 cm magas sarokkal jelent meg a királyi udvarban, férfias(abb) magasságot kölcsönözve magának.
“A kora XVII. században a társadalmi szerepek között fontos átrajzolódás látszott: a nők pipázni, dohányozni kezdtek, válltömést használtak, kalapot hordtak, és ezen a vonalon a sarkat is a cipőjükhöz toldották. Mindennek hátterében a férfi, mint hatalmi szimbólum állt. A nők is ehhez szerettek volna felnőni”. A sarkas cipő immár “unisex” divatként tartható számon.
Később, a XVIII. században a magassarkú cipők kisebb átalakuláson mentek át, nemekre szabott stílusok jelentek meg: a férfiak némileg alacsonyabb és szélesebb sarkat, míg a nők magasabb és vékonyabb, ún. tűsarkat kezdtek viselni. A Felvilágosodás korának beköszöntével a férfi sarkas cipők egyre inkább kimaradtak a mindennapi viseletből, mivel a komfort és praktikusság lett a mérvadó szempont.
A nők divattárából még a Felvilágosodás eszméi sem tudták kilökni e cipőfélét, függetlenül mindenféle kényelmetlen velejárójától, és egyre inkább a nőiesség szimbólumává vált. A férfiak a lapos talpú cipőt kezdték preferálni, vagy a nagyon enyhén emelt sarkat, ahogy azt a mai férfi félcipőkön is megfigyelhetjük, és 1740-től kezdve gyakorlatilag idejét múlt a férfi magassarkú divat, és egyetlen férfi sem adózott e divatnak.