Az emberiség hosszú ideje szerelmi viszonyt folytat a cipőkkel. A cipők jelentős mértékben megkönnyítik az A pontból B pontba jutást, fitten tartanak, tartást adnak a lábnak, erősítik a szexuális kisugárzást, valamint státusszimbólumként is jelentős szerepük van. Az első lábbeli feltalálása óta évezredek teltek el, és jelentős minőségi, külalakbeli fejlődésen ment át a cipő. Írásunkban rövid keresztmetszetét adjuk a cipő evolúciójának.
Az első lábbelik
A legegyszerűbb módja a láb megvédésének az éppen kéznél lévő anyagokból – fakéreg, levelek, füvek – készült kezdetleges cipő volt, amelyet őseink indák, háncsok segítségével rögzítettek a talpukra. A melegebb éghajlatú területeken ebből alakult ki később a sarú, a szandál. A régészek Japánban, Polinéziában és Amerikában is találtak nagyon korai időkből származó szandálmaradványokat. Tudjuk, hogy később őseink állatbőrüket használtak az öltözékük elkészítésének alapjául, és idővel a bőrök cserzésének és tartósabbá tételének módjára is rájöttek. A test melegen tartása a hűvösebb éghajlatú területeken elengedhetetlen volt, így az állatbőrök megmunkálásának módszere is innen indult. Sajnos kevés korabeli cipő élte túl az évezredeket, és az eddig feltárt leletek mennyisége és minősége nem alkalmas arra, hogy fényt derítsünk a korabeli öltözködési stílusokra.
A római kor
Ebből a korból számos lelet, leírás maradt fenn, így tudjuk, hogy a rómaiak számos lábbeli stílust kialakítottak. Nagy-Britannia meghódításával a római lábbeli a mai Anglia, Wales és Dél-Skócia területére is eljutott. A katonai szandálok (angolul elnevezése caliga) fedetlenül hagyták a lábujjakat, kemény, szeges talppal rendelkeztek. További két stílus volt a “calcelus” és a “gallica”, mindkettő esetén a lábujjak takarva voltak. A rómaiak távozása után Angliában is saját stílusú cipőket kezdtek készíteni. Az így készült bőrcipők takarták a lábujjakat, az elülső részük pedig ovális vagy kerek volt.
Cipők a középkorban
Bizonyára mindenkinek van valamilyen történelmi filmekhez, könyvek illusztrációjához kapcsolódó emléke ezekről a furcsa, már valószínűtlenül hosszú orrú és irreálisan vékony cipőkről. A korabeli divat Anglia felől hódította meg az európai kontinenst, ahol aztán különböző stílusok alakultak ki a helyi jellegzetességekhez és nem ritkán, a politikai környezethez alkalmazkodva. A 13. század elején azonban még nem beszélhetünk sokszínűségről, ugyanis az akkori bőrből készült cipők nem sokat adtak a divatra. Különlegességük abban állt, hogy elhasználódásuk esetén nem dobták el, hanem egyszerűen kifordították és addig viselték, amíg mindkét oldala használhatatlanná nem vált. A korszakban a gyerekek és a felnőttek nagyon hasonló cipőket hordtak. A cipők talpa és orra ekkor már nem szíjazott, hanem varrott, így az orrész a skorpió farkához hasonlóan hegyes lett. Az orrész az idők folyamán egyre hosszabb lett, az 1320-as évektől pedig már lándzsának nevezték. A cipőorr hosszának mérete pedig státusszimbólummá vált. A királynak és a királyi udvar tagjainak volt a leghosszabb orrú cipőjük. A nők azonban nem hordtak ilyen cipőt. Esetükben a bokát eltakaró fűzős cipő továbbra is népszerű maradt.
A hegyes orrú lábbeli a középkor végén ment ki divatból, helyét a kerek vagy szögletes orrú cipő vette át. Jellemző volt rá a hatalmas talp, VIII. Henrik idején pl. a 16.5 cm hosszúságú talpak számítottak átlagosnak. Az 1570-es évektől szíjakat is használni kezdtek, és ebben az időszakban jelentek meg a magasított sarkak is. Érdekes adalék, hogy magas sarkú cipőt először férfiak viseltek. I. Erzsébet uralkodásának a végére a sarkak hosszúsága már elérte az 5-8 cm-t, míg I. Károly idejében váltak különösen népszerűvé a térdig érő, élénk színű csizmák.
A 17. század cipői
Ebben a században a férfiak szögletes, gyakran hajlított orrú cipőket és papucsokat hordtak. A nők ekkor kezdték úgy gondolni, hogy a hegyes orr nőiesebb. Az 1660. év nagy felfedezése a cipőcsat felfedezése volt. Samuel Pepys a következőket írta 1660. január 22-i keltezésű naplójába: “Ma tettem először csatot a cipőimre.” Kezdetben a csat igen népszerű volt a férfiak körében, később a nők is viselni kezdték, száműzve így szalagokat a lábbeliről.
Cipők a 18. században
A női cipők díszítése és hímzése ekkor a női ruhák stílusát kezdték tükrözni. Az ezüst és aranyszálak, fűzők hallatlanul népszerűek voltak a korszakban. A cipők orra továbbra is hegyes maradt, a csat is megőrizte népszerűségét, a cipők sarkát pedig fával borították. A férfi cipők nagyon egyszerűvé váltak, fekete bőrből készültek, orruk hegyes volt, a sarok pedig eltűnt. Az 1760-as évek végére a vastag sarok vékonyodni kezdett, megágyazva az “olasz sarokként” elhíresült női cipőknek. A század végére a női cipők fokozatosan veszítettek magasságukból, mígnem a sarok teljesen eltűnt, a hegyes orrot pedig a keskeny,ovális, majd szögletes orrész váltotta fel. A cipők annyira finom, szatén és selyem anyagokból készültek, hogy szalagokkal kellett rögzíteni s stabil viselet érdekében.
A 19. század
A 19. századi férfi és női viseletre egyaránt a csizmácskák voltak a jellemzők. Az egyik legnépszerűbb képviselője a “Blucher” volt, amelynek a talpát és a sarkát egy darabból készítették, oldalán pedig fűzők voltak találhatók. A nők továbbá elegáns, lapos sarokkal ellátott cipőket is előszeretettel viseltek, amelyek anyaga bársony, selyem, vagy hüllő bőrből készült. A férfiak az Oxford vagy Derby szabású cipők közül választhattak.
A 20. század cipői
A múlt században valóságos cipőforradalom tört ki, hisz a világot elárasztották a különbnél különfélébb irányzatok, sőt a cipődizájnerek is megjelentek. A harmincas éveket két szín uralta, a negyvenes években a kényelmet viseletet részesítették előnybe, az ötvenes évek ún. brothel creepers stílusát pedig hamar magáévá tette a rock and roll generáció. A hatvanas években a bokáig érő cipők és csizmácskán évtizede volt, míg a hetvenes években a platformcipők váltak népszerűvé. Összességében a huszadik századot az anyag- és stílusgazdagság mellett a kreativitással és színekkel teli légkör jellemezte.
