Réges régen, egy kis japán faluban élt egy öreg szamuráj. Akkoriban a szamurájokra hősként tekintettek, mert ők voltak azok, akik az életüket a katonaság, a harc szolgálatába állították, ezért az emberek tisztelték őket.
Egy nap egy fiatal harcos érkezett a faluba. Az emberek tartottak ettől a fiatalembertől, aki gyakran provokálta a helybélieket, sőt olykor kegyetlenül elbánt egyesekkel, akik szembe mertek szállni vele. Elég volt egy rossz pillantás, és a fiatal harcos máris dühbe gurult.
A fiatal harcos tudta, hogy a faluban él egy öreg szamuráj, ezért felkereste, mert úgy gondolta, hogy jó móka lesz az öreget kicsit provokálni, netán megalázni. Meg is találta az öreg szamurájt, gyorsan köveket vett fel a földről, és dobálni kezdte. Az öreg szamurájnak még mindig jól működtek a reflexei, ezért minden kő elől kitért, nem zavartatva magát. A fiatal harcos ezután kiabálni kezdett, szitkozódott, gúnyolódott, de nem sikerült elérnie a célját, mivel az öreg szamuráj nem reagált a sértegetésekre. Így végül feladta, és visszavonult.
Mindezt látták az öreg szamuráj tanítványai meglepetten, sőt felháborodva vonták kérdőre mesterüket, hogy miért tűrte a megszégyenítést.
Az öreg szamuráj ezt felelte a tanítványainak:
Tegyük fel, hogy valaki ajándékot akar adni valamelyikőtöknek, de ti nem veszitek át a csomagot. Mit gondoltok, kié marad az ajándék?
Természetesen azé marad, aki hozta – felelték a tanítványok.
Nos, ugyanez a helyzet a sértésekkel, a dühvel, az irigységgel is. Ha nem vagy ezekre vevő, nem fognak beépülni az életedbe, és ott nem fogják kifejteni romboló hatásukat – közölt a bölcs szamuráj.